Vívás(oktatás) nélküli hétköznapok

A vívósisak már lekerült a fejérőSomogyi Tibor felvétele Csak beszélgetünk. Sokadszor, kötetlenül. Hallgatom, mint a magáról megfeledkezett diák, aki ámulva figyeli tisztelt tanítója szavait. Nem voltam soha vívótanítványa, de az utóbbi tíz évben úgy adódott, hogy gyakran belekóstolhattam életiskolájába. Mert ő a pengeforgatás társaságában komoly útravalót is adott védenceinek, s ebből jutott nekem is.

Forgács Oszi bácsival már nem a pást környékén találkoztam. Április elsején befejezte. Azóta nem is járt a vívóteremben. Előző nap bejelentette, és többször már nem ment. Végetért több mint hat évtizedes edzői munkája. A sportág szlovákiai nesztora megérezte, hogy eljött a távozás ideje. És kilépett a napi körforgásból, bele egy másikba. Az új élethelyzet kikezdte egészségét. „Tavasszal még futottam. Nem hittem volna, hogy ennyire megromlik az állapotom” – közli az utóbbi hónapok tán legkeményebb valóságát. Nyáron másik kedvenc időtöltése, a kerti foglalatosság is kiszorult a napjaiból. Amikor fogytán az erő, az akarat a test szófogadatlanságába ütközik. „Múltkor megpróbáltam tornázni. Nem esett jól. Abba kellett hagynom. A szívem nem bírta. Nagyon megviselt” – árulja el legutóbbi kitörési kísérletét új élethelyzetéből. Kénytelen belenyugodni abba, ami maradt, de valami belül mindig munkál benne. Nem engedi, hogy elhagyja magát. Ezért érzékeny, mikor olyantól is megfosztanák, amit még maga is megpróbál elvégezni.

Közben életkönyve már régen kitárult előttünk. Olyan mint egy szerteágazó fa, amelynek rengeteg levele megszámlálhatatlan emléket rejteget. Másfél óra múltán végképp feloldódik: „Mit is szeretne tőlem kérdezni?” – kiváncsiskodik most már ő. S miután közlöm, hogy ugyanazt, amiről eddig is szó volt, mintha további kapuk nyílnának meg előttem. „A hit, a becsületesség és a család. Mindhárom behálózta az életemet, és egyben meghatározta is tetteimet” – öszszegzi egyik gondolatsorát.

Túl sok kapaszkodó tűnt el az életéből az elmúlt hónapokban. Biztos oszlopok voltak, de azért még maradt örömforrás. Jókai könyveit gyakran a kezébe veszi. Legutóbb éppen a Kárpáthy Zoltánt olvasgatta. „Már nem is annyira a történet izgat. Tudom azt betéve. Legnagyobb élmény, amikor egy-egy olyan gondolatra bukkanok benne, ami magával ragadó, erős töltete van. Ilyenekre vadászom.” Felemelő érzés számára, amikor a klasszikus zeneszerzőket hallgatja. Lemezen. Beethoven, Chopin, Csajkovszkij mind-mind lázba hozza. „Bármelyik zenéjét már az első hangok után felismerem. Időnként annyira beleélem magam, hogy már előre izgatottan várom a ritmusváltás pillanatait” – s miközben hallgatom, kiérzem szavaiból, hogy ez még olyan felségterület maradt számára, amelyet jelenlegi egészségi állapota sem vehet el tőle.

Előkerül az oktatási miniszter meghívója. Egy edzői értekezletre szólt. Ugyanott hosszú éves munkásságáért részesült volna elismerésben. Nem ment el, mert mint mondja: „Az már nem nekem való. Máskor sem szívesen jártam ilyen helyekre. Távol áll tőlem a magamutogatás, én nem így szoktam felhívni magamra a figyelmet.” Ezzel együtt remélem, hogy az illetékesek kézbesítik neki a jutalmat. Megérdemli. Maga a meghívás is annak a jele, hogy a vívóéletből való kivonulása után sem merült feledésbe. Volt tanítványai, klubtársai is meg-meglátogatják. Kíváncsiak rá. Nincs mindegyiküknek szerencséjük, mert nem mindig érzi jól magát. Nekem az is megadatott, hogy két és fél órát együtt tölthettünk. Néhány nappal nyolcvankettedik születésnapja után. Nem fáradt, sőt inkább azt vettem észre, mintha a beszélgetés újabb energiát szabadítana fel belőle. Ha nem sürget az idő, biztosan még folytattuk volna.

Máskor is nehezen tudom abbahagyni Oszi bácsi életkönyvének lapozását.