Veszprémi megkeresésre mondott nemet az egykori tízpróbázó

A nyáron volt kerek húsz éve, hogy új országos csúcsot állított fel tízpróbában 7799 ponttal. Annak idején ezt mennyire tartotta nagy eredménynek, hogyan értékelte a dolgot? Húsz év múltán esetleg változott a megítélése, annak fényében, hogy továbbra is ön tartja a rekordot?

Nagyon későn kezdtem a tízpróbát, 19 évesen kezdtem el magát az atlétikát is, bár juniorként voltam távolugrásban és sprintben is dobogós korábban. Amikor elkezdtem prágai egyetemi tanulmányaimat, akkor sem azzal a céllal mentem oda, hogy atletizáljak, az a véletlen műve volt. Aki későn kezdi a tízpróbát, a technikai tudás és az alapkészségek fejlesztése terén nagyon nehezen tudja behozni a hátrányát. Én konok ember vagyok, ha valamit a fejembe veszek, nehezen tudnak róla lebeszélni, ez a tízpróbával is így volt. Soha nem voltam profi, de jó ütemben hoztam be a lemaradásaim. 1996-ban csak hajszállal csúsztam le az atlantai olimpiáról, Szlovákiából hárman mehettek, nekem pedig a negyedik legjobb eredményem volt. Az első szlovákiai rekordot 2000-ben értem el, 2001-ben pedig másodjára is sikerült megjavítanom az országos csúcsot. A képességeim, az edzések sokkal nagyobb eredményekre predesztináltak, vagyis én abszolút nem voltam megelégedve ezzel az eredménnyel. Hiába volt országos csúcs, én azt akkor egy óriási kudarcnak és nagyon nagy pechnek tartottam. Lelkileg megviselt, hogy negyedik-ötödik próbálkozásra sem bizonyítottam be, hogy a 8400 pont körüli eredményre is képes lennék.

Ez is közrejátszott abban, hogy nem vált profivá? Nem bánja ezt utólag?

Nem, nem bánom. Egy éve voltam covidos, utána mindenféle kivizsgálást abszolváltam, és azt közölték az orvosok, hogy a szervezetem, mint a 18 éveseké, azaz nem nyírt ki fizikálisan a sport. Ellenben az összes egykori versenytársamnak nagyon komoly egészségi problémái vannak. Porc-, csontkopás, ízületi gondok, szívbillentyű-zavarok, minden, ami létezik. A versenysport nem arról szól, hogy valaki egészséges. A profi sport mint életstílus nem hiányzott. Ráadásul 22 éves korom óta vállalkozó voltam, anyagilag be tudtam magam biztosítani, ez sem motiváció számomra. Én csak az eredményre mentem rá, az olimpiára is csak azért akartam kijutni, hogy bebizonyítsam a környezetemnek: egy kisvárosból, ahol nem voltak rendes sportlétesítmények, lehet eredményt elérni, úgy is, hogy a kosárlabdán, keréksporton és pingpongon kívül nem nagyon volt lehetőség a kitörésre.

Hogyan képzeljük el egy tízpróbázó edzéseit? Aszerint készült, mikor mire volt ideje, tere, lehetősége, vagy lehet ezt tervszerűbben is végezni?

Sokan azt hiszik, hogy a tízpróbázó egyetlen számot sem tud rendesen. Ezt a tévhitet el kell oszlatni, hiszen ha megvizsgáljuk a jelenkori elitet, ők mind kiváló sprinterek 10,30-10,40 körüli száz méterrel, kiváló ugrók, 8 métereket ugrálnak távolba, nem kivételes, hogy 46 másodperc alatt futják a 400 métert és gátfutásban is tudnak 13,50 körüli időket. Bármelyik világversenyen megállják a helyüket egyéni számban is. Ahhoz, hogy valaki tízpróbában jó eredményt érjen el, legalább három számban a legszűkebb elithez kell tartozniuk. A tízpróba most már nemcsak egy általános tudásról szól, hanem kimagasló tehetségről, robbanékonyságról és gyorsaságról. Prágában sok világbajnokkal edzhettem együtt, évi 1000-1200 órát, ami komoly mennyiség, a cseh tízpróba pedig remekül működött, mert egy kiforrott rendszert raktak össze, egy gyorsasági alapra épülő edzésrendszert, ahol minden képességfejlesztési gyakorlat után még hozzátettek valamilyen technikai dolgot is a végére. Az volt az érdekesség, hogy ez mindenkinél bejött, mindenkire hatott, pedig különböző típusú sportolók kerültek be a csoportba. A csehek ezért minden világversenyen ott voltak a dobogós helyeken. Ez egy nagyon komoly rendszer, amit más sportágakban hajlamosak alábecsülni. Jelenleg a kézilabdában dolgozom, és én vezettem ezt a tízpróbából adaptált rendszert. Minden nap van erőnlétfejlesztés, és minden nap valamilyen más fejlesztés. A profi sportban már nem működik, hogy a képességekkel csak hetente párszor foglalkozunk külön. Ez kevés ahhoz, ezért vannak a sérülések. 
 

Erőnléti edzőként dolgozott/dolgozik NB I-es csapatoknál. Mennyit kell egy átlagos élvonalbeli játékosnak edzenie ezen a szinten?

Minél többet… A kézilabdázók általában lusták. A fiúk, mert a nők általában szorgalmasabbak, és nem állnak ellen. A férfiak, ahol csak lehet, megpróbálkoznak kifogásokkal, miért ne kelljen komolyabban dolgozniuk. Ha elfelejtjük a gyúróprogramot, amivel az óriási izomtömegre mennek rá, ami jól néz ki, akkor úgy gondolják, hogy a speciális képességeket nem kell fejleszteni, mert a kézilabdaedzés ezt megoldja. Nem lehet megoldani, előbb-utóbb sérülések lesznek belőle. Általában egy NB I-es kézilabdázó 550-600 órát edz évente, körülbelül a felét annak, amit mi edzettünk anno atlétaként. És ebben benne vannak már a meccsórák is, miközben olyan 60-70 találkozót játszanak évente. A két dolgot szépen össze lehet kombinálni. A baj az, hogy általában az edzők még a régi iskolát képviselik Magyarországon és a környező országokban is. Ezen a dogmatikus hozzáálláson kellene túllépni, és véghez vinni a paradigmaváltást. 

Hogyan került bele a kézilabda világába? Hogyan jött a lehetőség?

Amikor befejeztem a Károly Egyetemet és Budapestre költöztem, megnősültem, és elvégeztem a Testnevelési Egyetemet, ahol jelenleg a doktorimat végzem. Közel akartam maradni a sporthoz, már csak azért is, mert a tudományos kutatásainkhoz is saját embereink lehettek a tesztelésekhez, megpróbáltam a hasznosat a jóval összekombinálni. Jelentkeztem a kézilabdázókhoz, hogy a kerületünkben levő klubban elkezdenék dolgozni erőnléti edzőként. Pár hónapig ingyen dolgoztam, aztán nagyon kevés pénzért. Utána látták, hogy működik a dolog, és nincsenek sérülések, és fejlődik a csapat. Szépen lassan elkezdtem beépülni a rendszerbe, s idén a kilencedik évemet kezdem a magas szintű kézilabdában. Dolgoztam a PLER-Budapestnél, az Elektromos jogutódjánál. A Ferencvárosnál hozzájárultam az NB I/B-ből való feljutáshoz. Egy évet az NB I-ben is dolgoztam a Fradival. Aztán edzőváltás jött, és a régi dogmák és az én elképzeléseim nem voltak közös nevezőre hozhatók. Jobbnak láttam befejezni az együttműködést. Két évvel ezelőtt kaptam egy felkérést a veszprémi klubtól, a felnőttcsapattól. Párnapos dilemmázás után úgy döntöttem, nem vállalom el, mert ez egy egész embert igényelne, és én a jövőmet nem melegítőben képzelem el, inkább a sportdiplomácia terén szeretnék bizonyítani. Viszont a PLER-nél maradtam a mai napig, ezt az idényt még mindenképp szeretném végigcsinálni. Tény, hogy a Veszprém egy nagyon komoly kihívás és felelősség lett volna. De a PLER is több mint 70 NB I-es játékost nevelt ki, majdnem minden klubnál vannak olyan kézilabdázók, akik minimum a PLER-en, de általában az én kezeim között is keresztülmentek. A cél az, hogy a magyar kézilabda fejlődjön és visszakerüljön a világszínvonalra. 

Akkor így vagy úgy, de a sporttal vélhetően a jövőben is szoros kapcsolatban marad, ami a családját ismerve nem meglepő.

Igen, nálunk komoly sportos háttér volt, nem csak úgy az utcán szívtam magamba a sportolást. Nagyapám korosztályos sportlövő-Európa-bajnok volt, később a felvidéki lovassport megalapítója lett. Apukám Szepsiben és Eperjesen volt labdarúgó, a 70-es években csak a katonaság miatt nem tudott külföldre menni. Édesanyám meg távolugró és kézilabdázó volt, tehát genetikailag itt megvolt az alap. Én gyerekkoromban kosaraztam, karatéztam, labdarúgó voltam, teniszeztem, az atlétika csak az 5–6. sportág volt. Ez már valahol jelezte, hogy tízpróbában jó lehetek, mert az általános képességeim magasabb szinten voltak, mint másoknál.