Újra nélkülünk...

Nyilasi TiborAlbert József felvételer Pénteken kezdődik. Rövid szusszanás a hazai bajnokik után, és itt van a koreai–japán közös rendezésű világbajnokság. Fociból sosem elég, csakhogy hiányérzetünk van, hiszen mi csak távolról figyeljük a focivilág legszebb, legszentebb ünnepét. Sajnos...

Büszkén emlékszem, hogy 1978-ban, 1982-ben és 1986-ban részt vehettem a vébén. Annak az időszaknak a hangulatát sosem tudom elfelejteni. Az ország focilázban égett. Az emberek labdával keltek és labdával feküdtek. Most meg irigykedve olvassuk a híreket, amelyeket a világsajtó megoszt velünk. A csapatok készülődését, pletykákat, véleményeket. Többek között arról, hogy hosszú, unalmas lesz a vb, túl van szervezve, sok a csapat, sűrű a fű, lassú lesz a játék, fáradtak, túledzettek, túlhajszoltak a játékosok, magas a páratartalom, hőség van. Egy tény: a csapatok körül dolgozóknak nehéz dolguk van, hogy ismét csúcsformára juttassák a játékosokat, akik fárasztó éven vannak túl.

Mi is így készültünk 1978-ban az argentin vb-re. A korai bajnoki befejezés után három hétre Tatára mentünk edzőtáborozni, amit egyébként szerettünk. Annak ellenére, hogy megpróbáltak elzárni a külvilágtól bennünket, olyan őrület vett körül minket, hogy a vezetők kénytelenek voltak a táborozást Németországba áttenni. Ott még három hetet dolgoztunk, s az összesen hat hét borzasztó hosszú volt, és ráadásul még Argentína felé félúton beleszaladtunk egy 4:1-es vereségbe Londonban, az angolok ellen.

Aztán a vébén, szokásunkhoz híven, elbuktunk. Négy évvel később Mészöly Kálmán és teamje úgy döntött: nem kínlódunk másutt, maradunk a jól bevált Tatán. Azután Spanyolországban, a világbajnokságon, a belgák elleni emlékezetes mérkőzésen, balga módon vereséget szenvedtünk. Úgy, hogy 13 perccel a vége előtt még mi vezettünk, de Czerniatynski elbúcsúztatott minket. Az újabb, 1986-os vébére jutást ismét eufória kísérte: a vezetés úgy döntött, hogy most rövid itthoni felkészülés után Ausztriába, magaslatra megy a csapat. Aztán Mexikó, a világbajnokság: tésztával vagy tészta nélkül, a vb ott sem sikerült.

Most távolról nézünk mindent. Bő egy hónap múlva a döntő után következik a győztes ünneplése, s a vesztesek – a sors tragédiája, hogy már a második is vesztesnek számít, mint 1954 óta tudjuk – búslakodása, hogy aztán a sajtó és a nép elemi erővel szedje szét a veszteseket. Ez mindig így volt, és most sem lesz másként, a foci már csak ilyen. Ezért is imádjuk.

(Nyilasi Tibor 1975 és 1985 között 70 alkalommal szerepelt a magyar válogatottban.)