„Te ennyié´ vetté´ sört?!“

A Kultúrparkban kialakított zónát nem nehéz megtalálni, vannak vizuális útvonaljelzők (elég csak a járdát figyelni a Steel Aréna felé baktatva) és biológiaiak is – kisebb szurkolói csoportok folyamatosan ki- és beáramlanak az összekötő utcákon.

Meg is érkeztünk a bejárathoz. Tiltások sora a tájékoztató táblán, reptereken megszokott detektoros kapu, alapos motozás. Piciny tornazsák kinyitva, négy banán meglátva – a biztonsági őr lelki szemei előtt leperegnek az opciók, lehet-e sérülést okozni ezzel a déli gyümölccsel. Nem, nem lehet, jön rá, így bebocsátást nyerünk.

Az első állomás az élő szobroké, a nyolc résztvevő csapat egy-egy hokisa elevenedik meg szó szerint, kisebb talapzatokon, egymást váltva, kínosan ügyelve arra, hogy más-más jégkorongos pózt vegyenek fel. A szponzor fogadóiroda standjánál gombfocizni lehet, az üdítőitalosoknál hokis kellékekkel fényképezkedni, az élelmiszerboltosoknál virtuális meccset játszani, és a sort folytathatnánk újabb és újabb attrakciókkal, amelyekkel nagyon egyszerűen lehet megnyerni a gyerekeket (és gyermeki lelkületű felnőtteket) a jeges sportnak.

Egy kisebb raktárszerű épület következik. Nem, hoppá, ez tényleg RAKTÁR, ahova csak a szervezők léphetnek be, észrevétlenül átosonunk a szomszédos raktárszerű épületbe. Itt már teljes joggal sétálgathatunk, a vb hivatalos ajándékboltjában vagyunk. Bármelyik csapat szurkolói kellékeivel felszerelkezhetünk, ha bírja a pénztárcánk. (Kedves IIHF, tessék szíves lenni macejkós hűtőmágnest is gyártatni gyorsan!) A tétovázók mellett mindig rögtön ott terem egy készséges önkéntes – a polcok körbesétálása alatti sokadszori érdeklődésre egyre kisebb mosollyal válaszoljuk a „Köszönöm, csak nézelődöm“-öt.

Elértünk a nagyszínpadhoz, amelyik nyári zenei fesztiválokat idéz a méreteivel. A küzdőtéren még van hely a kicsik futkosásához, amikor azonban megkezdődik a délutáni meccs, szépen megtelik a tér. A többség természetesen inkább ül, a rengeteg pad bármelyikéről jól látni a hatalmas kivetítőt. Nincs szurkolás, inkább csak szakértői megfigyelés. A részvétel nagyon sokszínű: dán drukkerek az újabb vereséget jöttek be feldolgozni, a mindenhol felbukkanó finnek örömmel fotózkodnak a Kassa környékiekkel, mindenki társalog, ölelkezik, kvaterkázik mindenkivel – össznépi majális alakul.

Ahhoz viszont a falatozás és iddogálás is hozzátartozik. „Stiri pegyeszjat? Te ennyié´ vetté´ sört?!“ – rémüldözik egy középkorú hölgy. Majd levegővétel után folytatja: „Apának mé´ nem vetté´?“ Hasonló gyors pálfordulásokkal gyakran szembesültünk, a kezdeti sokk után – négy deci üdítő 2,50, a hot dog 3, a rántott sajt 6 euró – általában mindenki beadta a derekát, mert valljuk meg, a vb hivatalos poharából még a kóla is jobban esik.

Ráadásul a háromeurós kártyára feltöltött maradék összeg nem veszik el, az arra kijelölt helyeken visszafizetik azt, sőt, akár a kéteurós poharakat is vissza lehet váltani.

Kellemes délutánokat és estéket lehet tehát eltölteni a maximálisan biztonságos szurkolói zónában, de a meccs vége felé azért már kezd hiányozni a jégcsarnok légköre – a helyszíni sportélménynek még mindig nincs párja.