Szurkolók és rajongók a kínai újév tükrében

A rajongók esete a klubokkal

A spanyol Király-kupában az El Clásico első felvonását rendezték például szerda este. A Barcelona az ősi riválist, a Real Madridot fogadta. A Barcelona játékosai a kínai újévet is ünnepelték a madridi csapat ellen, a katalán csapat mezein ennek örömére a hagyományos feliratok mellett kínaiul is olvashatók voltak a játékosok nevei. Az Arsenal ennél is tovább ment: másfél perces, a legnagyobb sztárjait felvonultató, mandarin nyelvű videóban köszöntötte a Távol-Kelet országait.

És ha már Arsenal: a Fociláz csodálatos emlékirat, minden idők egyik legnagyobb hatású futball­könyve, és a szurkolókról alkotott képünk egyik fontos forrása is egyúttal. A „Rajongó”, legalábbis ahogy a britek elképzelik, általában gyermekkorában szeret bele egy klubba, amelyhez azután egy egész életre odaláncolódik. Hornby maga állítja, hogy Arsenal iránti szerelme „hosszabb ideig tartott bármely kapcsolatnál, amely mellett szabad akaratából döntött”. De vajon megtaláljuk a való életben ezt a Hornby-féle „Rajongót”?

A Hornby-féle Rajongó egy Britannia-szerte csodálattal övezett figura, legalábbis a férfiak körében. Míg a fanatikus szónak rossz csengése van, a Rajongó olyasvalaki, akinek gyökerei vannak.

Kik azok a sorozatszurkolók?

A huligánokról sokat, a többi sportrajongóról jóformán alig tudunk valamit, így hát a rajongás valódi természete utáni nyomozá­sunk kezdetén mindössze egy vagy két viszonylag stabil előfeltevéssel rendelkezünk. Az első az, hogy az európai klubok külföldi rajongói legalábbis nem mindnyájan monogám lelkületűek. A Bamboo Goalposts című, kínai futballról írt könyvében Rowan Simons elmondja, hogy a kínai rajongók közül sokan „egyszerre több rivális együttesnek is szurkolnak”, és szüntelenül váltogatják a kedvenc klubjaikat. „A »sorozatszurkoló« típusa rendkívül gyakori Kínában, olyannyira, hogy szinte nem is ta­lálunk olyan rajongókat, akik bár­mely csapathoz is igazán, rendít­hetetlen hűséggel ragaszkodnának.”

Stephanus Tekle, a Sport+Markt nevű piackutató cég vezető ta­nácsadója Simons állításait közvélemény-kutatási adatokkal is alá tudja támasztani. Tekle elmondása szerint az 1990-es évek végén seregnyi olyan új – főként női – szurkoló érkezett a focivilágba, aki már nem „hosszú távú kapcsolatban” gondolkodik. E rajongók nagy része „sorozatszurkolónak” tűnik, aki tehát egyszerre drukkol a Manchester Unitednek és a Liverpoolnak, vagy a Real Madridnak és a Barcelonának. Nem meglepő tehát, hogy az olyan klubok, mint a United vagy a Barcelona, újabb és újabb találgatásokba bocsátkoznak a rajongóik számát illetően, és megpróbálják kiszolgálni nemcsak a hazai, de a világpiacot is. Mindenesetre az már aligha valószínű, hogy ezen „rajongók” – néhány kivételtől eltekintve – örök hűséget fogadó, Hornby-féle hívők volnának, és a „fejlett országok” szurkolói berzenkedtek is a kínai újévet köszöntő klubok, játékosok viselkedésén.

Divatos lett a Chelsea is

Pedig aztán nem biztos, hogy Európában vagy Angliában jobb lenne a helyzet, már ami a divatszurkolókat illeti. A Sport+Markt egy 2008-as felmérése szerint a Chelsea-nek összesen 2,4 millió „rajongója” volt Nagy-Britanniában. Ez nem kevesebb, mint 523%-os emelkedést jelentett a Roman Abramovics-éra kezdete óta eltelt öt év során. Véletlen? Aligha. Ha hihetünk a Sport + Markt kimutatásának, úgy 2006-ban a Chelsea brit rajongóinak 90%-át olyanok tették ki, akik 2003-ban még nem szurkoltak a csapatnak. Kétségtelen, hogy egy olyan klub rajongói közt, mint mondjuk a Sheffield Wednesday, jóval több élethosszig elkötelezett, Hornby-féle Rajongó akad, de hát egy Sheffield Wednesdaynek összességében sincs túl nagy tábora.
Mint oly sok kérdést, ezt is Arséne Wengernek sikerült a legjobban helyretennie. A rajongás működésével kapcsolatos gondolatait 2009-ben a következőképpen összegezte az Arsenal weboldalán:

„A futball sok különböző típusú embert vonz. Van a klienstípus, aki néhanapján befizet egy nagy derbire, és aki egyszerűen csak szórakozni akar. Azután ott van a néző, aki már valóban a játékra kíváncsi. Ebben a két kategóriában 40 és 60 év közöttiek vannak. Ezután még két típus következik. Az első a szurkoló, aki ha teheti, kedvenc klubja összes mérkőzésére kimegy. Végül a rajongó. A rajongó egy 15 és 25 év közötti figura, aki minden pénzét imádott klubjára áldozza.”

Bizonyítékok ide vagy oda, makacsul tartja magát az a hit, hogy az átlagos európai, és főleg brit szurkoló talpig Hornby. Tulajdonképpen nem is csoda, tekintve, hogy a rajongásról szóló közbeszédet a Hornby-féle rajongók szűk köre uralja. Ezen sem kell csodálkoznunk, mert ugyan kik éreznének erősebb motivációt rá, hogy ehhez a párbeszédhez csatlakozzanak, mint éppen ők? Számukra a futball figyelemmel kísérése nem puszta hobbit jelent, hanem identitásképző erőt.

Apáról fiúra, reklámról reklámra

A történet tehát a gyökerekről, a valahová tartozás élményéről – apáról fiúra szálló, mindhalálig tartó klubszeretetről – szól; igen ám, de mindezt egy olyan országban mesélik, amely éppenséggel szokatlan mértékben gyökértelennek mondható.
Britannia volt az első ország a világon, ahol a parasztság munkát keresve megindult a gyökértelen iparvárosok felé, elhagyva a természetes közegét jelentő falvakat. A templomok úgyszintén korán kezdtek el kiürülni az országban; az emberek számára a világ minden táján szilárd alapot adó vallásos elkötelezettség immár hosszú ideje rendkívül gyöngének mondható az őslakos britek körében.

De még az ipari forradalmat követően sem sikerült megállapodniuk; egy átlagos brit hétévente költözik új helyre, ebben a tekintetben csak a hollandok és a skandinávok előzik meg. Sok angol emigrál: közülük nagyjából 5,5 millió jelenleg Britannián kívül él, további 50 millió korábbi brit emigráns leszármazottaival egyetemben. A brit kormány szerint ehhez mérhetően hatalmas és kiterjedt diaszpórát egyedül Kína és India hozott létre. Mindezek tetejében az angolok egy másik gyökérvesztést is elszenvedtek: szülőhelyük elhagyása után sokan maguk mögött hagyták azt a társadalmi osztályt is, amelybe beleszülettek.
Az 1990-es években a brit futballvilág előkelő hellyé változott: a jegyárak megemelkedtek, és a stadionok előtti büfépultokon a munkásosztályhoz közmondásosan kötődő pitéket felváltották a rákos szendvicsek, amire már Roy Keane is panaszkodott a 2000-es évek elején.

„Hazai környezetben a szurkolóink megisznak pár italt, esznek egy pár rákos szendvicset, és nem is észlelik, mi folyik a pályán” – zsörtölődött.  

Ezen változások aztán a hajdani proletárkultúra eltűnése feletti végtelen kesergésre késztették azokat, akik egykoron maguk is proletárok voltak, és akik ma rákos szendvicset majszolnak a büfékben. És szintén ők azok, akik most visszasírják az önazonosságukat – azt az önazonosságot, amelyet már ők maguk is régen elvesztettek, és amely egyre kevésbé van jelen a globalizálódó futballban.