Szilágyi Dorottya: Olyanok vagyunk, mint egy család

A tavalyi év egy olimpiai bronzérmet hozott önöknek, de egy évvel korábban már a hazai Európa-bajnokságon is harmadikok lettek. Mikor kezdett el összeállni ez a csapat?

A 2017-es világbajnokság után történtek a legnagyobb változások, akkor kezdett épülni ez a csapat. Azóta úgy érzem, hogy évről évre, még ha nem is mindig látszódott az eredményeken, nagyon sokat fejlődtünk. Ez a munka a 2021-es tokiói olimpián csúcsosodott ki, és elértük azt az eredményt, amit eddig a magyar női vízilabda-válogatott nem tudott. Nagyon büszke vagyok az egész csapatra és ez a díj is nagyon sokat jelent nekünk.

2021 januárjában rendezték az eltolt olimpiai selejtezőt, ahol becsúszott egy vereség a görögök ellen, de bejutottak a döntőbe, ami már kvótát jelentett. Végül a hollandokat legyőzve a tornát is megnyerték.

Ez volt a legnehezebb lépcsőfok az utunkon, hiszen ha ott nem járunk sikerrel, most nem lenne érem a nyakunkban. Nagyon nehéz verseny volt, de nem gondoltunk másra, csak arra, hogy meglesz a kijutás.

A mostani díjátadón is azt láthattuk, hogy egy nagyon összetartó csapatot alkotnak, akik szinte mindig mosolyognak. Az olimpia előtti keményebb edzőtáborokban is ilyen jókedvűek voltak?

Igen. Én 2017 óta azt érzem, hogy egyre jobb a hangulat a csapaton belül és egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy egyre több időt töltünk együtt a felkészülések alatt. Az olimpia előtt is volt két hét, amikor reggeltől estig edzőtáborban voltunk, de még a szabadidőnkben is közös programokat szerveztünk. Egyre inkább azt érzem, hogy ez egy család és nem csak egy csapat, beleértve a stábtagokat is, mert ők is kellettek ezekhez az eredményekhez.

Tokióban az oroszok elleni döntetlen után le tudták győzni a világ legjobbjának tartott amerikai válogatottat a csoportban. Mit jelentett ez a csapatnak?

Nyilván nagyon büszkék vagyunk, hogy legyőztük az amerikai válogatottat, de sajnáltuk, hogy utána már nem mérkőztünk meg velük a döntőben. Ez igazából arra volt jó, hogy elültettük a bogarat az ő fülükben is, hogy ha egyszer sikerült nyernünk, akkor ez többször is előfordulhat. Most már kijelenthetjük, hogy meg tudjuk csinálni és várom, hogy újra játszani tudjunk velük.

A spanyolok elleni elődöntő nem sikerült, de a bronzmeccsen már legyőzték az oroszokat. Ezzel a magyar női vízilabda történetében először nyertek érmet olimpián.

Nem igazán tudom szavakba önteni még most sem, amit akkor ott éreztem. Nagyon sok érzelem ment át rajtunk és nagyon hosszú út vezetett ehhez az eredményhez (mosolyog, de elcsuklik a hangja). Bár abban a pillanatban nagyon nagy örömöt éreztünk, de szerintem mindannyiunknak hetek kellettek ahhoz, hogy feldolgozzuk, mit is értünk el. Át kellett gondolni, mit tettünk meg azért, hogy elérkezzünk ehhez a pillanathoz. Úgy gondolom, hogy végig megvolt bennünk a hit, ami kellett hozzá és nagyon-nagyon büszke vagyok rá.

Volt egy zászlójuk, amin ez a felirat szerepelt: „Ha nem mi, akkor ki? Ha nem most, akkor mikor?” Ez volt a kabalájuk?

Igen. Nekem személyes tárgyam nincs, de ami a csapat kabalája, az mindannyiunké. A zászlót már a felvezető edzőtáborba is elhozta Gurisatti Gréta, neki köszönhető. Sokszor előkerült, hogy előttünk legyen a cél, valamint ne feledjük, hogy ebben hinnünk kell és el fogjuk érni, amit kitűztünk magunk elé. Nagyon megszerettük ezt is, de Grétára jellemző, hogy mindig kitalál valamit, ami még inkább összerántja a csapatot.