Bölöni: Gyönyörű emlékeim vannak Pozsonyról

Amikor bemutatkoztunk az erdélyi szakembernek, azonnal elmosolyodott. „Pozsony?... Bratislava, igen-igen...” Kaptunk is az alkalmon, hogy rákérdezzünk: milyen focis emlékei fűződnek Szlovákia fővárosához.

Gyönyörűek, gyön-nyö-rű-ek. Fantasztikus emlékem van onnan, ott játszottunk a csehszlovák csapattal. Palotai vezette az 1983-as Eb-selejtezőt, amely sorsdöntő volt mindkét fél, azaz nekünk, a román válogatott számára is. Ha nyerünk vagy döntetlent érünk el, mi jutunk ki az Eb-re, ha a csehszlovákok győznek, akkor ők. Keményen kellett harcolnunk, és össze is jött a siker, kiharcoltuk az 1:1-es döntetlent nagyon-nagyon nehéz körülmények között. Jó kis beszélgetésem volt a bíróval utóbb az öltözőben, ahol elkérte a mezemet. S akkor sokan meglepődtek, hogyhogy magyarul beszélek. Ez egy nagyon kellemes emlékem

– mondta Bölöni, hangsúlyozva, azok az emlékek az igazán komolyak, amelyek mögött kellemes élmények vannak, a továbbjutás miatt pedig ez a feltétel teljesült ebben az esetben.

Bölöni sok évtizedes pályafutásából számtalan hasonlót idézhetne fel, játékosként és edzőként egyaránt, éppen ezért hosszasan hezitált, amikor a leg-legre voltunk kíváncsiak. 

Talán azt mondanám, hogy minden egyes alkalommal egy picikét többet tudtam kihozni magamból. Egy negyedosztályú csapatból egy másodosztályúba mentem, onnan pedig már válogatott lettem, 108-szoros válogatott. Mindig feljebb tudtam srófolni a dolgokat, mert megvolt, megvan bennem a lendület, a lelkesedés, ami vitt előre. És aminek köszönhetően tudtam kompromisszumokat is kötni. Mindig előtérbe helyeztem a munkát, ennek köszönhetően volt erőm ahhoz is, hogy nyugaton megálljam a helyem edzőként. Úgy, hogy gyakorlatilag még Kelet-Európában, Romániában sem edzettem addig.

Hasonló esetekben mindig felmerül a kérdés, mire vihette volna egy-egy sportoló, ha későbbi érába születik, amikor a világ keresztül-kasul szabadon bejárható, és már fiatalon profi körülmények közé kerül. Bölöni sem tagadja, kicsit sajnálja, hogy mindez kimaradt labdarúgókarrierjéből. 

De akkor mit szóljanak a korábbi óriások? Ők ugyanúgy irigykedtek ránk, hogy bezzeg a fiatalok már mi mindent elérhettek, ahogy változott a világ. Ez az élet rendje. Vagyunk, virágzunk, küzdünk, kezdünk fáradni, lassulni, azt vesszük észre, hogy már itt a következő generáció körülöttünk. De ilyenkor mindig felkapjunk a fejünket, hogy bebizonyítsuk, bírjuk még velük a tempót 

– magyarázta fiatalos hévvel a szakember. –

 Én sem nyugszom ebbe bele, azt érzem, most is van bennem annyi őrület, hogy belevágjam a fejszémet még egyszer egy nagy fába.

És milyen feladat lenne testhez álló egy hosszú edzői karrier újabb állomásaként? Látjuk-e még a kispadon?

Lehet, hogy igen, de az sem zavarna, ha eggyel hátralépnék és valamilyen más szerepkörben dolgoznék. Van még bennem elég energia, hogy helyt tudjak állni, de annak a feladatnak olyannak kell lennie, ami kellőképp motivál. Legyen az érzelem, legyen az életminőség vagy – én kimondom, még ha mások nem is merik – legyen az pénz. Valami ezek közül, mert olyan, hogy ez mind egyszerre összejön, nem reális.

Ha visszatérne a kispadra, adott esetben akár a legnagyobb nevekkel is szembetalálhatná magát. Egy edzőlegenda vajon kit tart a legjobbnak a jelenleg is aktív szakemberek közül? 

Guardiolát mondanám. Figyeltem egy edzését, amikor Katarban készült még a Barcelonával. Sokan azt mondják, persze, egy Barcát könnyebb edzeni, mint a vegyipari kombinát csapatát (nevet). 

De nagyon érdekes volt látni, hogy a technikai, fizikális teendőket kiosztotta a segítőinek, ő pedig mással nem foglalkozott, csak a játékosok helyezkedésével, a testük pozíciójával, azzal, miként lehet javítani ezeken a dolgokon, hogy egy-egy tizedmásodpercnyi előnyt szerezzen a focista – amit arra használhat fel, hogy szétnézzen a pályán, információkat gyűjtsön be, és aztán minél jobb, helyesebb döntést hozzon.” 

Bölöni korábban már Romániában is kapott életműdíjat, most pedig Magyarországon is a (talán) legnagyobb elismeréssel jutalmazták. Arra azonban nem számít, hogy vége-hossza nem lenne a gratulációknak. Mint mondja, Portugáliába, Belgiumba vagy Franciaországba talán egyáltalán el sem jut a hír, de Magyarországon is alig ismer embereket. 

De ez egyáltalán nem baj, az a lényeg, hogy megkaptam a díjat, és nagyon örülök neki. Adott helyen voltam, tudom, hogy honnan származom, honnan jövök, és azt is, hová, meddig jutottam el. Lehetett volna több, de lehetett volna katasztrofális is, jó úgy, ahogy történt.