Szilágyi Áron: „Már bő fél évvel a játékok előtt olimpiai lázban égek”

Két éve az év sportolójaként az egyéni elismerést vehette át, ezúttal pedig az év csapatának tagjaként (egyéni sportágak csapatversenyében) örülhetett elsőségnek. Érzésben össze lehet hasonlítani a két sikert?

Mindent össze lehet hasonlítani. Az egyéni Év sportolója díj a pályámnak az egyik csúcsa volt, ráadásul 2021 előtt a 2016-os évért is megkaptam, azaz kétszer is megadatott már nekem, hogy élen végezzek az újságírói ankéton. Ugyanakkor a csapattal díjazottnak, kitüntetettnek lenni felfokozott állapot. Hiszen négyen vagyunk itt, négyünk öröme eszkalálódik, van hatással egymásra és növi ki magát sokkal nagyobb dologgá, mint egy egyéni siker. Ugyanez történik a páston is egyébként, a világbajnoki cím megmutatta azt, hogy micsoda energiákat tud bennünk megmozgatni egy közös siker. Azért fogunk dolgozni, hogy ez Párizsban, az olimpián is összejöjjön.

Hogy értékeli a mostani sikert?

Örülök neki, hogy a vívást mint sportot is nagyra értékelik, és hála a sportújságíróknak nemcsak az olimpiai sikerek idején, hanem egy világbajnokság kapcsán is el tudunk jutni ilyen módon is a szurkolókig. Kicsit elszomorodtam, amikor a gála folyamán a mikrofonhoz léptem, és az első sorban a nézőtéren Koch Mátét pillantottam meg, aki klubtársam a Vasasban, és egyéni világbajnoki címmel nem tudott a top 3-ba bekerülni a fő kategóriában… De összességében szép eredmények születtek a mi sportágunkban 2023-ban, hisz a lányok, a női kardválogatott megvédte a vb-címét. Ez is nagyon jól mutatja a vívósportunk erejét. Hiszem azt, hogy ez a 2024-es évben is ki fog teljesedni.

Mennyire eltérő személyiségek találkoztak a férfiválogatottban? Milyen ember Decsi Tamás, Gémesi Csanád, Szatmári András – és Szilágyi Áron?

Mint a négy égtáj, annyira vagyunk távol egymástól. Négy különböző egyesületben, négy különböző edzővel készülünk, különböző korosztályok vagyunk. Más személyiségek vagyunk, más dolgok mozgatnak meg minket, más dolgokra van szükségünk, hogy motiváltak legyünk, de mégis, amikor együtt versenyzünk és egymásért küzdünk, akkor egység kovácsolódik köztünk. Nem kérdés az, hogy mindenki apai-anyait, száz százalékot belead – ami van, hogy nem elég, de a 2023-as világbajnokság is megmutatta, hogy van, amikor az. Talán úgy mondanám, hogy a diverzitás az egységnek a megfelelő balansza nálunk. Ez a mi csapatunk egyik legfőbb erőssége.

S ki jár élen a többiek zrikálásában?

Ki is a mókamester, aki szúrogatja picit a többieket?… Talán mindenki a maga módján. Talán Szatyi a legfelszabadultabb közülünk; Tominak inkább egy érettebb humora van; Csanád mindig nagyon lelkes és mindig nagyon őszinte és mindig nagyon kifejező; én meg általában diplomatikus és visszafogott vagyok. Azaz ahogy mondtam, mások vagyunk.

Visszatérve a díj(ak)hoz, sikerekhez: meddig lehet ezt még fokozni? Honnan van még motivációja?

Szeretnék újra és újra jelen lenni az Év sportolója-gálán, lehetőleg mint díjazott. Nagyszerű élmény itt lenni az Operában, már csak tapsolni a többieknek is az. És természetesen a közelgő olimpia még az, ami miatt naponta lemegyek az edzőterembe. Világbajnoki címeim már vannak, egyéniben és csapatban is, olimpiai bajnok is voltam már, de csapatban, így közösen ez még nem sikerült. Már bő fél évvel a játékok előtt olimpiai lázban égek, nap mint nap arra gondolok, hogy ott hogyan fogok versenyzeni, hogyan fejlesszem magam és hogyan tegyek bele még többet a felkészülésembe ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzam magamból Párizsban.

A tavaly márciusi, budapesti világkupán bemutatott sportszerű cselekedetéért, amikor a zsűrinek jelezve visszaadott egy tust ellenfelének, Novák Katalin köztársasági elnök felterjesztésére a Nemzetközi Fair Play Bizottságnál is díjat kapott.

Leginkább felelőséggel jár ez az elismerés, hogy úgy viselkedjek a páston és a páston kívül is, hogy az jó példát mutasson a következő generációnak. Szeretnék megfelelni a díj szellemiségének.

Mennyire gyakori a vívók világában egy ilyen gesztus?

Előfordul, nem annyira ritka jelenség ez. Szerintem azért jelölt engem a köztársasági elnök, és azért is kaptam meg a díjat a bizottságtól, mert az ritka viszont, hogy egy hazai rendezésű világkupa döntőjében, vesztes helyzetben ad valaki vissza egy tust. Ami ugyanúgy gesztusértékű, inkább szimbolikus, nem egy hatalmas dolog, nem életeket mentettem meg. De valahogy talán tud egy jó üzenettel szolgálni a sportágban, de a nyilvánosság felé is. Legalábbis szeretném ezt hinni, és nagyon örülök annak, hogy ezzel aktív részese lehetek a fair play-mozgalomnak.