Sunderlandben még a koporsó is piros-fehér

Északkelet-Angliában szigetországi viszonylatban is kiemelt szerepe van a labdarúgásnak. Sunderland és Newcastle egyaránt igazi iparvárosok – a munkásosztály városai.

Túlzás nélkül állítható, hogy Sunderlandben a lakosság nagyobbik része együtt él, együtt lélegzik a helyi klubbal. A 174 ezres lélekszámú városban gyakran még a szentmiséken is a csapat jobb szerepléséért imádkoznak, rengeteg szurkoló varratja magára a komplett klubtörténetet, és a temetkezési vállalkozók beszámolói szerint sok halottat piros-fehér mezben és piros-fehér koporsóban temetnek el. A szurkolók mosolyogva nyilatkozzák a kameráknak, hogy őket bizony nem érdekli az egyre nagyobb munkanélküliség, sem a város gazdasági hanyatlása – az azonban már sokkal inkább, hogy imádott csapatuk két év alatt kétszer esett ki, és most már harmadik éve az angol  harmadosztályban tengődik.

Élet a PL után

A „Fekete Macskákˮ a 2016/17-es idényt utolsóként zárták a Premier League-ben és kiestek a másodosztályba. David Moyes irányítása alatt a kapuban ekkor az azóta Evertonba igazolt és angol válogatottá vált Jordan Pickford állt, a mezőnyjátékosok között pedig olyan neveket találtunk, mint O´Shea, Lescott, McNair, Oviedo, Cattermole, Pienaar, Januzaj, Defoe, Borini vagy Anichebe. Csupa jól csengő név, és bár kétségkívül egy részük ekkor már túl volt a zeniten, ennek ellenére a kiesés nehezen volt magyarázható – pláne úgy, hogy tetemes 16 pont hiányzott nekik a bennmaradáshoz.

Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a sokkoló kiesésnek voltak különböző előjelei. A kiesést megelőző évek pocsék gazdálkodása Ellis Short klubtulajdonos irányítása alatt valamelyest már megalapozta a hanyatlást. A koncepció nélküli átigazolási politika, a középszerű játékosokért kifizetett hatalmas összegek és az  eltúlzott fizetések mind-mind szerepet játszottak abban, hogy a hatszoros angol bajnok klub elinduljon a lejtőn.

A PL-ből való sokkoló kiesés után Ellis Short csalódottságában elzárta a pénzcsapokat, így 2017 nyarán már borítékolható volt, hogy a másodosztályban való szereplés sem lesz sétagalopp, és hogy a csapat komoly erősítésre szorul, ha vissza akar jutni a Premier League-be. Pénz nélkül azonban nem jöttek számottevő erősítések, és új menedzsert is csak nagyon nehezen talált a klub. Egyedül a komoly Championship-tapasztalattal rendelkező Simon Grayson vállalta a feladatot, de valószínűleg neki sem ez volt élete döntése...

Sokk a másodosztályban

A 2017/18-as bajnoki szezont előtti főpróbán jött az első igazán nagy pofon, amikor a Celtic 5:0-ra agyonverte a Sunderlandet. Ez alaposan hazavágta a Fekete Macskák önbizalmát, és bár ezután nem kezdték rosszul a bajnokságot (az első három fordulóban 5 pontot gyűjtöttek), utána katasztrofális széria kezdődött. A Sunderland a 19. fordulóig nem tudott újra győzni, így berendezkedtek a másodosztály kiesőzónájában. Greysonnak a 15. forduló után köszönték meg a munkáját, de a szurkolók között nem volt egyetértés abban, hogy az angol vezetőedző okolható a borzalmas szereplésért, vagy sem. Helyére egy meglepően nagy presztízsű menedzsert sikerült szerezni – a szurkolótábor őszinte ámulatára az a Chris Coleman érkezett a csapat megmentésére, aki a 2016-os Európa-bajnokságon az elődöntőbe vezényelte a walesi válogatottat. Coleman irányítása alatt az első hat mérkőzésen kétszer győzött és kétszer döntetlenezett a csapat, így elmozdult az utolsó helyről, és az egész városon eluralkodott az optimizmus. Sunderland azonban gyorsan visszazuhant a valóságba – a téli átigazolási időszakban távozott a házi gólkirály, Lewis Grabban, pénz híján pedig ismét csak ingyen megszerezhető játékosok vagy zöldfülű kölcsönjátékosok érkeztek a klubhoz.

Ezt az időszakot különösen izgalmasan mutatja be a Sunderland, amíg élek sorozat. Elsősorban a városban uralkodó hangulat bemutatásában jeleskednek az epizódok. Az egyes részek jó érzékkel szólítják meg az utca emberét, és közben még a klub irodáiban tapasztalható gondokat is bemutatja a nézőnek... Ennek köszönhetően pedig egyértelművé válik: ha Sunderlandben jó formában van a csapat, akkor boldog az egész város. Ha viszont nem jönnek az eredmények, hiába keresünk mosolyt az arcokon.

A 2017/18-as kiírásban az új impulzusok ellenére januártól kezdve mindössze három bajnokit nyert meg a csapat a húszból, és ahogy közeledett a szezon vége, egyre több szurkoló látta be, hogy itt bizony nem az edzővel van a probléma. Egyre inkább letargiába zuhant a város, a csapatot már a harmadosztályba csúszás fenyegette.

Chris Coleman vezetőedző a pocsék szezon ellenére is nagy népszerűségnek örvendett a városban, és bár a szezon végén bekövetkezett az elképzelhetetlen – a Sunderland sereghajtóként esett ki a másodosztályból a harmadik ligába – a legtöbben még így is Colemannel képzelték el a folytatást.

Új tulaj, új koncepció

A szezon végén az egész város kitörő örömmel fogadta, hogy Ellis Short klubtulajdonos eladta a klubot egy dél-angliai üzletembernek. Az Oxfordshire-ból érkező, kellemes megjelenésű és közvetlen Stewart Donald gyorsan belopta magát a szurkolók szívébe, amikor rendet, észszerű gazdálkodást és ezzel együtt egy új korszakot és feljutást ígért. A hosszú távon fenntarthatatlan működést felváltotta egy tudatosabb klubvezetési stratégia. A vezetőedzői posztra a skót Jack Ross érkezett, a Sunderland pedig remekül kapta el a szezonrajtot a harmadosztályban, néhány forduló után már senki sem kételkedett abban, hogy a csapat visszajut a másodosztályba.

Az új klubelnök a szezon során 20 millió fontos mínuszból hozta egyenesbe a klub mérlegét, és ebbe még az is belefért, hogy a télen harmadosztályú átigazolási rekordot jelentő 4 millió fontért erősítette meg a csapatot Will Griggel, a Wigan támadójával. (Az üzlet nem vált be, Grigg azóta 42 bajnokin mindössze 5 gólt szerzett).

A Sunderland tavaszi szezonja a harmadosztályban azonban már cseppet sem volt olyan lehengerlő, mint az őszi – a rengeteg felesleges döntetlen megbosszulta magát, és a csapat végül csak a playoffot érő ötödik helyen zárt. Ott aztán a döntőben a Wembley-ben alulmaradt a Charltonnal szemben, így az ígéretes kezdés után totális bukásként lett elkönyvelve a szezon: a hatalmas Sunderland a következő szezonra is a harmadosztályban ragadt.

Nem látszódik a fény

Így jutottunk el a 2019/20-as szezonig, ahol ismét kijutott a rosszból a Sunderland-szurkolóknak. Elsősorban azért, mert bár stabilizálódott a  klub anyagi háttere, a pénzcsapok továbbra sem nyíltak meg. A tucatnyi nyári igazolásból tízen ingyen érkeztek a klubhoz, és a maradék két focistáért sem nyúlt túl mélyen a zsebébe Stewart Donald. Az erősítések közül az északír támadó, Kyle Lafferty nem váltotta meg a világot, míg a nagy rivális Middlesbrough klublegendája, Grant Leadbitter leigazolása megduplázta sok szurkoló vérnyomását. A folyamatosan a 6. hely környékén tanyázó Sunderland vezetősége tavaly októberben menesztette Jack Rosst, azóta is az a Phil Parkinson irányítja a csapatot, aki az elmúlt három évben feljutott a másodosztályba a Boltonnal, majd ki is esett onnan.

Ő sem hozta meg a megváltást, a koronavírus-járvány miatt a harmadosztályt tíz fordulóval a vége előtt végleg lefújták, a Sunderland a nyolcadik helyével pedig még a rájátszásról is lemaradt.

A tavalyi szezon során a Sunderland-szurkolók már levélben is felszólították a távozásra Stewart Donald tulajdonost, mivel aggasztónak tartották, hogy a klubnak nincs koncepciója és hosszú távú terve. Az üzletember egyelőre nem távozott, bár néhány hónappal ezelőtt szimbolikusan lemondott a klubelnöki pozícióról, amit azóta sem tölt be senki. Az idei szezonban a Sunderland kilenc forduló után a hatodik helyen áll a harmadosztályban, ma este a szintén feljutásra hajtó Ipswichet fogadja. Ami az átigazolásokat illeti, a nyár ismét kaotikus volt a klubnál, a keret nagy részét szélnek eresztették, helyettük pedig nem kevesebb mint 16 játékos érkezett, ebből 14 ingyen...

Az idei szezon minden szempontból sorsfordító lehet Sunderland életében. A klubnál másra sem hajlandóak gondolni, mint a feljutásra, és ez teljesen érthető: ez a csapat nem az angol harmadosztályba való, mint ahogy a Fradi sem illett az NB II-be, vagy a Juventus a Serie B-be. A Sunderland a Premier League-be való, hogy az ország egyik legpatinásabb csapataként borsot törjön a nagyok orra alá, és hogy parázs északkeleti derbiket játsszon a Newcastle-lel.

A szurkolóknak és a klubnak egyaránt komoly érvágást jelent, hogy ebben a szezonban zárt kapuk mögött zajlanak az angol harmadosztály küzdelmei – a tavalyi csonka szezonban átlagban 30 ezer néző látta a Fény Stadionjában a csapat hazai mérkőzéseit.

A nyomás a játékosokon azonban az üres lelátók ellenére is óriási, hiszen az északkelet-angliai iparváros lakói csak nagyon nehezen tudnának megemészteni egy újabb harmadosztályban eltöltött szezont.