Sallay András ma is minden világversenyen ott van

„Nem foglalkozom magával a versennyel, a bíráskodással, a versenyzőkkel, viszont minden egyébbel igen. Szponzoráció, eladások, a VIP-vendégek étkeztetése, elszállásolása, nyomtatott anyagok reevidálása – mindenért felelek, ami nem a konkrét korcsolyázás. Ez nem azt jelenti, hogy mindent én csinálok, de sokszor magam is beugrok, főleg olyan helyeken, ahol még nem elég tapasztaltak a szervezők. A szponzorainknak mindig a legmagasabb szolgáltatást kell nyújtani” – magyarázza lapunknak Sallay András.

Kelet-európai iroda

Amikor a Regőczy Krisztina– Sallay András jégtánckettős befejezte az amatőr korcsolyázást, és kiment Amerikába, az ING amerikai sportmarketing cég képviselte őket – ennek a cégnek dolgozik ma is az egykori jégtáncos. „Nagyon megtetszett ez a dolog, amit korábban nem is ismertünk. Itthon úgy gondoltuk, hogy ha valakinek van egy ügynöke, akkor biztosan nagyon gazdag, aztán rájöttünk, hogy ez úgy működik, hogy ha az ügynök letesz valamit az asztalra, akkor majd abból kap részesedést” – mutat rá az egyik kulturális különbségre Sallay András.

Mindig is érdekelte a művészet-történet és az antikvitások, hobbiszinten máig foglalkozik ezzel, de 1984-ben válaszút elé került, minek fogja szentelni az idejét. Ekkor javasolta azt a cégnek, hozzon létre Budapesten egy kelet-európai irodát. Ez nem ment könnyen, hiszen, mint Sallay András megjegyzi: „Abban az időben minden tilos volt, ami nem volt megengedve.”

A volt jégtáncos felkereste a sportminisztériumot, hogy bábáskodjanak az iroda létrejötténél, de ők azonnal hárítottak, mondván, a tévés jogok értékesítése nem az ő hatáskörük, és a Magyar Televízióhoz irányították Sallayt. Ott viszont azt mondták, ez nem annyira televíziózás, mint inkább sporttéma. A következő állomás így a külkereskedelmi minisztérium volt, ott az illetékesek egy kedélyes kávézgatás során elővették a törvényt, amelynek első passzusa azt mondja: a sport, a televízió és a film nem tartozik a külkereskedelmi törvény hatálya alá…

Végül a teniszszövetségben talált megoldást, mivel a cég a wimbledoni tenisztorna jogainak értékesítésével is foglalkozott, a szövetség akkori elnökének pedig voltak olyan jó politikai kapcsolatai, hogy ez a Magyarországon korábban nem létező kategória, a sportmarketing életre keljen. Így is két éven át tartott a folyamat.

Semmi keletnémetezés!

A tévés jogok adásvételénél Sallay Andrásnak nagyban segített, hogy jégtáncos sikereinek köszönhetően Kelet- és Nyugat-Európában is ismerték, az oroszok úgy fogadták: „András, nás cselovek”.

„Virágzó kapcsolatokat tudtam teremteni. Idegen kamera nem mehetett be egy keletnémet edzőtáborba, de olyan jó kapcsolatom volt a keletnémet televízióval, hogy a megbízásunkra pontosan azokat a felvételeket készítették el, amikre szükségünk volt” – meséli lapunknak Sallay András. A keletnémeteknek egyetlen kikötésük volt, az elkészült anyagban nem lehetett használni a „keletnémet” kifejezést, csak a Német Demokratikus Köztársaság megnevezést vagy az NDK rövidítést lehetett kimondani.

Az együttműködésért cserébe a keletnémet tévé megkapta a Transfersport című műsort, amelyet abban az időben a világ 67 országában közvetítettek. „Ez egy egyórás sportműsor volt, sok olyan sportágról is szó esett benne, amelyről a vasfüggöny mögött keveset tudtunk, mint a krikett vagy a golf. De arra is büszkék vagyunk, hogy sok kiváló idős sportolóval mi csináltuk az utolsó interjút, például Gerevich Aladárral én készítettem az utolsó beszélgetést. Az az archív anyag azóta is gyakran feltűnik a képernyőn” – mondja Sallay András, hozzátéve, ez az interjú azért is jelentős, mert Gerevich korábban sosem beszélt arról, hogy az 1936-os olimpiai sikerét követő díszvacsorán Adolf Hitlertől három helynyire ült.

Minden második japán

A műkorcsolyát alapjaiban változtatta meg az új pontozás, amelyet ugyan már több mint tíz éve használnak, de sokak számára még mindig nem pontosan világos, hogyan is „jön ki” az adott pontszám. Az utóbbi időben már a program közben láthatjuk a tévéképernyőn, hogyan növekszik a korcsolyázó technikai pontszáma, s ezt az aktuálisan élen álló versenyző technikai pontszámával is összevethetjük, ami növeli a tévés élményt, mert így követhetőbb a verseny.

A műkorcsolyavilágban közkeletű hiedelem, hogy az új pontozási rendszer bevezetése óta kisebb az érdeklődés a tévétársaságok részéről a sportág iránt.

„Tény, hogy más események is felnőttek a műkorcsolya mellé, és akkora a választék, hogy nem mindig jutnak el a nézők a korcsolyához” – állítja Sallay András. Szerinte az is nagyban befolyásolja az érdeklődést, hogy van-e kiért szurkolni, a japán televíziós társaságok ma is óriási nézettséget produkálnak a műkorcsolya-események alatt. „Eddig mindig Mao Aszada vitte a pálmát, akkor 50 milliós nézettsége volt, minden második japán őt nézte” – hangsúlyozza Sallay. Elismeri, hogy az USA-ban és a világ többi részén már nem olyan az érdeklődés a sportág iránt, mint a múltban, például 1984-ben a budapesti vb-n még 23 televíziós közvetítőkocsi volt jelen.

„A korcsolyázás régen társadalmi esemény volt, Párizsban az egyik legendás jégpályát kávéházak vették körül, élő zene szólt, lampionok világítottak, és aki számított, mindenki ott gyűlt össze. Én még szerencsés voltam, mert jégre léphettem ott, de mára bezárt” – jegyzi meg keserűen Sallay András.

Viszont korcsolyarajongók ma is vannak, és bár már nem minden országban a közszolgálati televízió közvetíti a versenyeket, az internetes közvetítéseket a sportág iránt specifikusan érdeklődő fiatalok is megtalálják. Ezek a közvetítések egyelőre nem érnek el olyan közönséget, mint a televíziók, de a műsor tényleg azokhoz jut el, akiket kifejezetten érdekel ez a sport.

Jégakadémia kellene

Sallay András rámutat, a korcsolyázóknak is igyekezniük kell, hogy a közönség vevő legyen a programjaikra. Regőczy Krisztinával az 1979-es szezonban, amikor az Eb-t Zágrábban, a vb-t pedig Bécsben rendezték, egy különleges „Monarchia-kűrt” állítottak össze. Délszláv ritmusokkal indult, megjelent benne a csárdás, a palotás, de helyet kapott benne Strauss is.

Egy évvel később, az olimpia évében a kűrjük egy magyaros egyveleg lett, azzal a szándékkal, hogy az ötkarikás játékokon ezzel is képviseljék a hazájukat. Ám egy Lake Placid-i előolimpiai versenyen szembesültek vele, hogy az emberek nem értik azt a programot. „Egy hónap alatt összeraktunk egy latin kűrt, mert bíztunk benne, hogy ezt szerte a világon mindenhol érteni fogják” – teszi hozzá Sallay András, akiknek végül olimpiai ezüstérmet hozott ez a program.

Azt azonban hangsúlyozza, csak úgy tudhattak ilyen gyorsan komplett új programokat készíteni, hogy mindkettejüknek kiváló táncképzettsége volt, és edzőik mellett az Operaház balettmestere, Nagy Zoltán személyében is volt egy kiváló felkészítőjük.

Sallayt a jövő nagy reménységei közül Alina Zagitova nyűgözte le. „Sírtam, amikor láttam őt a jégen, elképesztő, hogyan menedzseli a testét. A filmben egy másodperc 24 kocka. Róla akármelyik kockát választanád ki, tökéletes lenne. Zseniális lány” – lelkendezik a 15 éves orosz korcsolyázóról Sallay András. A fiatal tehetségek kapcsán azonban megjegyzi, sok reményteljes lány felhagy a korcsolyával akkor, amikor megváltozik a teste, és emiatt újra kell tanulnia az ugrásokat, pedig jó edzőkkel át lehet lendülni a technikai nehézségeken.

Szerinte az is megoldás lenne, ha létezne a balettakadémia mintájára, vagy akár amellett működve egyfajta „jégakadémia”, amelynek elvégzése után diploma is járna, amellyel a diákok elhelyezkedhetnének tánctanárként vagy más szakmákban. Ez megnyugtatná a szülőket, hogy a gyermekük jövője akkor sem válik bizonytalanná, ha nem lesz belőlük élversenyző, és türelmesebbek lennének a nehéz időszakokban.