„Rió lesz a karrierem csúcspontja”

BŐD TITANILLA

Mire gondolt a zürichi 50 km-es verseny rajtja előtt?

Tudtam, hogy remekül sikerült a felkészülésem, és bár a konkurencia óriási volt, meg voltam győződve róla, hogy fel tudom venni velük a versenyt. Nem gondolkoztam azon, hogy szerzek-e érmet vagy nem, ennek nincs értelme, a 4. helyhez is 3:39:07-es idő kellett, ami fantasztikus teljesítmény, jobb, mint a korábbi egyéni csúcsom. Azzal vágtam neki a versenynek, hogy lépésről lépésre, a testem jelzéseire figyelve fogok gyalogolni, és ez kulcsfontosságúnak bizonyult. Az ír Robert Heffernan úgy állt oda a rajthoz, hogy nyerni fog, aztán be sem fejezte a versenyt, de 50 km előtt még a legnagyobb esélyes sem mondhatja el magáról, hogy biztosan érmes lesz, mert rengeteg minden történhet.

Volt olyan előérzete, hogy most összejöhet az érem?

Egy ötven kilométeres verseny előtt lehet száz előérzetem is, az a lényeges, hogy mit érzek a 48. kilométeren. De azt már reggel tudatosítottam, hogy jól vagyok, nem fáj semmi, összeszedett vagyok, rendesen megreggeliztem, jól kialudtam magam, a gyomrom is rendben van, tehát nem voltak egyáltalán negatív érzéseim.

Az 50 kilométer alatt mi jár a fejében, min szokott gondolkozni az alatt a három és fél óra alatt?

A legfontosabb a koncentráció. Valaki talán azt mondhatná, ugyan mivel ütöm el az időt ilyen hosszú táv alatt, de az a három és fél óra nagyon gyorsan elszalad, ha az ember arra figyel, amire kell, a pulzusszámra, a szervezet jelzéseire, nem jön-e valami krízis, mikor kell frissítőt vennem magamhoz, s persze a legfontosabb tartani a tempót. Ha valami miatt az ember gyorsít, akkor pontosan tisztában kell lennie vele, hogy megteheti-e most ezt, nem lesz-e épp ellentétes hatása. Azzal, hogy a többiek hogyan állnak, csak a 30. kilométernél kezdtem el foglalkozni, amikor már ténylegesen a 3. helyen álltam. Akkor azt mondtam, hogy továbbra is a saját tempómban fogok gyalogolni, és megpróbálom az utánam haladó orosz versenyzőt szépen lassan kifárasztani. Arra nem is számítottam, hogy az előttem lévő orosz Mihail Rizsovnak bemerevednek az izmai, mert nagy előnye volt, és frissnek is tűnt. Csak a 40. kilométernél kezdett lassulni, minden lépéssel csökkentettem a közöttünk lévő távolságot. Akkor már reménykedtem, hogy ebből ezüstérem is lehet.

Pulzusmérőt visel a versenyek alatt?

Igen, és folyamatosan figyelem az adatokat. A kezdés nagyon gyors volt, talán egy kicsit túl is volt lőve, a pulzusom azon a határon volt, mint általában a 40. kilométernél. Szerencsére az első kör után a testem is kezdett megnyugodni, és annak ellenére, hogy a tempó nem lett lassabb, a pulzusszám csökkent. Igyekeztem ésszerű keretek között tartani egészen a 42. kilométerig, tudtam, hogy ezekkel az értékkel végig bírni fogom, s nem kellene hullámvölgynek lennie. Tudtam, hogy bár gyors a tempó, és fantasztikus időeredményt érhetek el, megengedhetem ezt magamnak, nem fogok idő előtt kifulladni. Csak az utolsó kilométereken kezdtem el a többiekkel versenyezni, akkor már nem érdekelt a pulzusszám, se az egyéb értékek, csak hogy meglegyen az érem.

A pálya mellett sok szlovák szurkoló is volt. Látta, hallotta őket?

Persze, az első körtől érzékeltem őket. Olyan volt a hangulat, mintha itthon versenyeztem volna, minden lépésnél szlovák zászlókat láttam, kereplőkkel biztattak, futottak mellettem, ritmusra tapsoltak… Az első perctől nagyon élveztem az egészet. Természetesen az első húsz–harminc kilométeren az ember igyekszik tompítani magában ezeket az érzéseket, mert a túl korai eufória sem jó, de az atmoszféra nagyon sok erőt adott.

Melyik a legemlékezetesebb pillanata a versenyről?

Amikor a testvérem a kezembe adta a zászlót, és az utolsó 100 métert azzal tettem meg. Ez örökre beleégett az emlékezetembe, és még sokáig erőt fogok meríteni belőle. Az ilyen pillanatokra kell visszaemlékezni akkor, amikor az ember akadályokba ütközik. Kiskoromban sok sportolót láttam így beérkezni a célba, és mindig arról álmodtam, hogy egyszer én is átélhetem ezt.

Egyéni csúcsát majdnem három és fél perccel megjavította. Ez azt jelenti, hogy ideális teljesítményt nyújtott?

Azt hiszem, ez nagyon közel volt az optimálishoz, még ha voltak is apróbb gondok. A kínai Világkupa-verseny után megbetegedtem, antibiotikumokat szedtem, amelyek eléggé legyengítették a szervezetemet, a vérképem is nagyon rossz volt, holott a hosszú távú erőfeszítést igénylő sportolóknál ez kulcskérdés. Még a rajt előtti értékeim sem voltak ideálisak, szóval lehet, hogy néhány másodpercet még lehetne faragni ezen az időeredményen, de már csak nüanszokon lehet csiszolni.

Peter Korčok, az atlétikai szövetség elnöke, aki maga is gyalogló volt, azt nyilatkozta, hogy ezt az időt már nem lehet felülmúlni.

Amikor életemben először teljesítettem az 50 km-t három óra negyven perc alatt, azt gondoltam, hogy talán soha többé nem döntöm meg ezt a csúcsomat, és most mégis sikerült. Sok múlik a körülményeken. A következő két világversenyre nem ideális időjárási körülmények között kerül sor, jövőre Pekingben lesz a vb, augusztusban ott meleg, páradús a levegő, a riói olimpián ha nem is lesz hőség, de magas lesz a páratartalom. Szuper időkre tehát nem lehet számítani, én pedig már tényleg csak a legfontosabb versenyeken fogok rajthoz állni 50 km-en, hogy spóroljak az energiámmal. Lehet, hogy még ott leszek a 2017-es londoni világbajnokságon, ha még topformában leszek, ott esetleg megdőlhet ez a csúcs, de most már nagyon előreszaladtunk. Ha a nehéz körülmények között sikerül egy 3:38-as, 3:39-es idő, abból olimpiai érem lehet, tehát inkább ezekre a célokra koncentrálok. Nem az időeredmények, hanem a helyezések motiválnak.

Edzője, Matej Spišiak bevallotta, hogy a verseny alatt háromszor is elsírta magát. Ön is elérzékenyült?

Nem, bár nagyon érzelemdús volt az egész. A verseny után néhányszor összeszorult a torkom, amikor az újságírók kérdéseire válaszoltam, de a célban eufóriát, önfeledt örömet éreztem.

A pálya mellett egykori edzője, Juraj Benčík is szurkolt önnek. Hallotta a biztatását?

Nagyon érdekes helyzet volt, láttam, hogy ott áll a pálya mellett, stopperrel a kezében. Mindig tájékoztatott a részidőkről, s ahogy haladtam, egyre nagyobb és nagyobb eufóriában kiáltozott. Meg is fordult a fejemben, nem örül-e túl korán, de nagyon jólesett, ahogy biztatott. Sejtettem, hogy ő ki fogja élvezni ezt a versenyt, s akár az edzőm, akár nem, ő is ezer fokon fog égni.

Gondolja, hogy a mostani sikere a fiatalokat megszólítja, s többen kezdenek atletizálni?

Bízom ebben, hiszen a szlovák atlétika most óriási sikert ért el, és ez motiválhatja a gyerekeket, hogy felálljanak a számítógéptől, és kezdjenek sportolni. Ötéves lehettem, amikor Jozef Pribilinec megnyerte az olimpiát, s bár erre a pillanatra konkrétan nem emlékszem, mindig ott volt a tudatomban, hogy a gyaloglásnak itt nagy hagyományai vannak, és ez is motivált, hogy kipróbáljam. Lehet, hogy egyszer lesz egy fiatal gyalogló, akinek pont én jelentem majd az inspirációt. Ennek nagyon örülnék.

Rióban Pribilinec nyomdokaiba akar lépni, s az aranyérem lesz a célja? Vagy ezt így túl nagy merészség lenne kijelenteni?

Rio lesz a karrierem csúcspontja, és egy érem nagyon szép volna. Az esélyesek közé fogok tartozni, s ha jól sikerül a felkészülésem, egészséges leszek, akkor az érmes helyezés lesz a célom. Az élmezőny pedig annyira kiegyenlített, hogy bármi megtörténhet.

Százalékban kifejezve mekkora szerepe van a sikerben a fizikai, illetve a mentális felkészülésnek?

Ötven kilométeren lehet az ember fejben akármennyire felkészült, ha fizikailag nincs megfelelő állapotban, akkor nem fog menni. De már a felkészülés során is fontos, hogy a versenyző mentálisan erős legyen. Az edzés nem csak arról szól, hogy csak gyalogolunk, gyalogolunk, hetente kétszáz kilométert is, de ilyen edzésmennyiségnél fontos, hogy a sportoló ezt fejben is bírja, ne omoljon össze. A versenyen akkor fontos a mentális felkészültség, ha jön egy hullámvölgy. Ha minden szuper, akkor minden megy magától.