Pro-vocatio

Minap Puskás Ferencet (csak nem fogom Öcsi bácsizni) néztem a tévén, és az jutott eszembe, hogy az emberiséget két csoportra lehet szortírozni. Egyrészt azokra, akik szerint az Aranycsapat az abszolút legjobb, hozzájuk képest a későbbiek hasra esnek a labdában, másrészt azokra, akik szerint ez azért kicsivel bonyolultabb.

Néztem tehát Puskás Ferencet, illetve inkább csodáltam őtet, az a visszahúzós csel az angol tizenhatoson belül, ahogy a hátvéd udvariasan kisuhan az alapvonalon labda, no meg baba (= Puskás) nélkül, tényleg csodálatos, olyan nincs is. Puskás tehát nyilatkozik, elnéző mosoly, hogy a ’66-os brazilverők közül az Aranycsapatba, hát oda azért senki se férne be, vagy fért volna be, férhetne, férhetett volna, vagy hogy az ördögbe kéne mondani. Nevek nem hangzottak el, de még akkor tehát Albert Flóri sem, a kígyózóművész.

No persze, ha lett volna egy jó kis szinkrongéppuskánk tatárjáráskor, csak néhány Kalasnyikov, mekkorát kaptak volna a pofájukra. De sajnos nem, ilyen dolog nincs, nem volt és nem is lesz soha, hogy volt volna. Viszont két dolgot óhajtok állítani. Egy. Állítom, hogy Puskás Ferenc a legnagyobb, volt, van és lesz. Kettő. Állítom, hogy Varga Zoltán, akit 1966-ban még csak ki se vittek Angliába, szóval a Varga is befért volna, sőt hogy a „legjobb” Varga – bocsánat – lefocizta volna a „legjobb” Puskást. Aki attól azért még a legnagyobb. Ha volna volna.

Ezeket állítom, noha bizonyítani nem tudom, igaz, az ellenkezőjét sem tudja senki, mert volna nincs. Ez egy ilyen. Föltevések vannak meg analógiák.

Ugye, léteznek mérhető és nem-mérhető teljesítmények, ami mérhető, az tiszta ügy, Egerszegi Krisztina száz méteren kétszázat ráverne Johnny Weissmüllerre, sodrással szemben, de sőt mai másodosztályú hosszútávfutók köröznék le Nurmit. Amiből nem az következik, hogy akkor nekik kellene szobrot állítani, Nurmiét pedig, mint valami Lenin-Összest, leszedni a helyéről. A maguk idejében akik legnagyobbak, befogni abban őket nem lehet, ez is éppoly valóság, lemérhető vagy nem mérhető akár. Ámde az élsport fejlődik, ez fantasztikusan érdekes és/ vagy ijesztően ellenszenves, ki hogyan ítéli meg. Nem a képességek, hanem a körülmények, a felkészítés. Van azonban abszolút és relatív fejlődés, a magyar atlétika is fejlődik saját tíz-húsz-ötven évvel ezelőtti eredményeihez képest, noha akkoriban nagy bajnokaink voltak, most viszont, ugye, a világ élvonalához képest, és a többi. Az atlétika azonban mérhető sport, a futball nem.

Ugyanígy nem mérhető számos egyéb sportág, tornától a jégsportig, labdajátékok, küzdősportok. Mégis, ha megnézünk egy-egy gyakorlatot vagy kűrt 1951-ből és 1991-ből, az látszik azért, amiről beszélek.

És ha megtekintenek egy-egy futballmeccs-fölvételt ezen évekből? Mert bizony az a Puskás-féle visszahúzós csel, sajnos, valóban nincs többé. Már csak azon a filmen húz vissza örökre. Történelem, műkincs, akárhányszor megnézendő. Hovatovább grundon – ami szintén nincs, irodalomban van csupán olyan -, szóval a strandon se csinálod meg, mert egyből kitesznek labdástól a kerítésen.

Most jön a provokálás. Noha a mai magyar futball alig minősíthető, többé a csúcsok, ahol az Aranycsapat trónol, meg sem közelíthetők, ezzel együtt a, mondjunk egy vadat, teszemazt az izé, a volánescé, édes álmából felriasztva, mezítláb és fürdőgatyában is, és a legnagyobb tisztelettel, legázolná hathármas formában-erőben lévő nagyjainkat, méghozzá valószínűleg akkor rúgnának gólt, amikor nem röstelkedne valamelyikük. Amiből nem következik semmi (különös), az Aranycsapat ettől még – relatíve – abszolút a legjobb.

Meg a Fradi. (1991. szeptember végén)

Kukorelly Endre

(a szerző Márai-díjas író)