Pjongcsangi napló: Szoborállítás

Egy nap Eran megkérte Tokpét, vigye ki a tengerpartra, szeretne kagylókat és algát gyűjteni. Tokpe meg is tette, majd ő is ment a dolgára. Hirtelen szél kerekedett, vihar támadt, Eran kétségbeesetten hívta segítségül kedvesét.

"Tokpe, Tokpe! Ments meg!"

De Tokpe messze járt, s mire szíve választottja segítségére sietett volna, Erant elragadta a hullám, és a lány a tengerbe veszett. Szűzen.

Ez a méltánytalanság a jelek szerint nagyon felháborította Erant. A tenger nem adott többet halat. A halászhajók üres hálókkal tértek vissza a partra. A halászok egyre mérgesebbek lettek. Az egyikük annyira mérges lett, hogy megszegett egy komoly tabut, és belevizelt a tengerbe. S csodák csodájára, aznap rengeteg halat fogott.

A falubeliek gondolkodtak, gondolkodtak, s arra jutottak, csak egy bizonyos dolog látványa deríthette olyan jó kedvre Erant, hogy gazdag zsákmánnyal jutalmazta a halászt.

És elkezdtek szobrokat faragni. Kicsiket is, de főleg nagyokat, embermagasságúakat, díszítetteket és egyszerűeket, figuratívakat és absztraktokat, kőszobrokat és faszobrokat.

És mivel a környéken a halászat még mindig kulcsfontosságú, a szoborállítás hagyománya még ma is él - bár nem egyszerű, mert "sok a feminista". A Haesindang Parkban több mint 50 monumentális szobor ágaskodik, évente kétszer pedig vallási ünnepet is tartanak ott, a koreai új év első teleholdjakor, illetve október elején, mert ez a hónap az állatöv szerint valahogyan - nem mindig érteni pontosan az idegenvezető angolnak szánt mondatait - összefüggésben áll a lóval. (A kínai zodiákus állatai közül ugyanis a lónak van a legnagyobb. A sárkány nem számít, látott már valaki valaha sárkányt? No ugye.)

Aki már járt a Haesindang Parkban, csak úgy emlegeti, "a" park. A park, amely bizarr, sokkoló és vicces is.

A mese egyébként nem szól arról, lettek-e Tokpénak önértékelési zavarai az Eran tiszteletére állított szobrok láttán. Erannak viszont van mit élvezni az örökkévalóságban.