Nyolcvanöt éves Grosics Gyula

Hogy tetszik lenni?
Ahhoz képest, hogy két és fél éve gyengélkedem, elfogadható az állapotom. Három szívinfarktusom volt. Az elsőnél elájultam, elestem, három bordám eltörött, és az egyik megsértette a tüdőmet. Kimásztam a három szívinfarktusból, kaptam egy pacemakert, azzal úgy-ahogy elvagyok, de a bordám kilyukasztotta a tüdőmet, ötször egymás után, pontosan ugyanazon a helyen… Most meg az a baj, hogy a rekeszizmot, ami segíti a tüdő működését, rátapasztották a tüdőre, a kettő együtt pedig nem igazán működik jól a levegővételnél. Ha megyek 10-15 métert, akkor már nyitott szájjal lélegzem, pedig ebben a lehetetlen időben jobb, ha az ember az orrán át veszi a levegőt. Szóval még meg is fáztam.

Figyeli a magyar focit?
A válogatottat inkább, de csak a televízióban.

Az NB I nem érdekli?
Dehogynem, viszont régóta nem járok ki a mérkőzésekre.

Mit szól ahhoz, hogy mióta Egervári Sándor a kapitány, feljavult válogatott?
Nyugtával dicsérjük a napot, még nem vagyunk az út végén. Még nem jutottuk ki az Eb-re. Két nehéz ellenfél jön… Meglátjuk. Én mindenestre drukkolok, hogy kerüljön ki a magyar csapat az Európa-bajnokságra, de hát ez kevés.

Mennyire más ma a foci, mint a Gyula bácsiék idejében?
Sokkal erőszakosabb és keményebb a játék. A mi időnkben nem mentek úgy az emberre, mondván, ha már nem tudom megakadályozni a labda útját, akkor legalább az ellenfelet akadályozom. Technikailag nincs sok különbség, talán annyi, hogy az akkori labdarúgásban – legalábbis nálunk, a Honvédnél és a válogatottnál – gyorsabb volt a labda a pályán, kevesebbet cipelték, ezáltal felgyorsult a játék. Van még egy nagy hiba, legalábbis a magyar futballban. Keveset mozognak a játékosok, főleg a támadások alkalmával. A csatár nem mutatja magát, megvárja, míg a játékostársát vagy felrúgják, vagy elveszik tőle a labdát, vagy elrontja… Sajnos ez jellemzi a magyar labdarúgást, elég mélyen is vagyunk a világranglistán.

Ön szerint megérdemelten nyerték a spanyolok a dél-afrikai világbajnokságot?
Legalább három-négy egyforma képességű csapat játszott a világbajnokságon, közülük bármelyik nyerhetett volna.

Kiknek drukkolt a vb-n?
A braziloknak szurkolok már gyerekkorom óta. A labdarúgást főként a brazilok játsszák. Európában az a megszokott, hogy felfut egy válogatott az élvonalba, aztán miután kiöregszik egy generáció, jön egy mély szakadék. A brazilok ezzel szemben általában mindig ott vannak a legjobbak között.

Gondolta volna, hogy hét rúgott gól elég lesz a spanyoloknak a vb-címhez?
Ez jellemzi a mai futball technikáját, taktikáját. Az ötvenes évek magyar labdarúgása arról volt világhíres, hogy támadó szellemben játszottunk, sokkal kevesebbet adtunk a védekezésre, mint manapság. Ma jó, ha két csatár van elöl, a többi játékosnak mind védekező feladata van. A spanyolok nagyszerűen védekeztek, a középpályán pedig meg tudták tartani a labdát. De azért ezt a játékot gólokra játsszák... Nyilván a spanyoloknak sem lesz még egyszer olyan szerencséjük, hogy hét rúgott góllal világbajnokságot tudjanak nyerni.

Buzánszky Jenővel együtt díszvendégként meghívták a 2006-os németországi világbajnokságra. El tudott menni?
Jenő még csak-csak jár ilyen eseményekre, de én a betegségem óta nem járok sehová.

Minden jel arra mutat, hogy hamarosan Buzánszky Jenővel együtt a Nemzet Sportolója lesz.
Háromszor voltam jelölve erre a címre, de mind a háromszor kihúztak Gyurcsány miniszterelnök utasítására. Az első alkalommal nagyon rosszul érintett, mellre szívtam a dolgot. A másodiknál még egy kicsit ideges voltam, a harmadiknál meg már elfogadtam: ez a helyzet, amíg Gyurcsány a miniszterelnök, addig én soha nem tudok odakerülni. Ma a Fidesz vezeti az országot, s ezért az én helyzetem is másként alakult. Félhivatalosan már közölték, hogy ki vagyunk választva Jenővel, csak még egy formai értekezletre van szükség. Állítólag február elején adják át az elismerést.

***

A kezdetekről
Serdülőkoromban jobbszélsőt játszottam Dorogon, az edzéseken viszont be szoktam állni a kapuba. Tizennégy és fél éves voltam 1940 augusztusában, a Dorog első csapata Révkomáromba ment bajnoki mérkőzésre. Ez vasárnap délelőtt volt, tudtam, hogy kilenckor utazik a csapat, így a nagymise előtt kimentem a pályára bámészkodni. Hallottam, amint az egyik játékos, Flúger Dezső odaszólt az edzőnek: „Ha nincs pap, jó lesz a ministráns is.” Bennem ez nem ébresztett semmilyen érzelmet, bár tudtam, hogy Pappnak hívják az első számú kapust, de arról nem volt tudomásom, hogy nem tud eljönni. Amikor szóltak, hogy tartsak a csapattal, még arra is gondoltam – mivel én ministráltam a templomban –, hogy visszafelé talán megáll valahol misére a csapat. Fel sem merült bennem, hogy azért visznek el, mert játszani fogok. Megérkeztünk a pályára, az edző félrehívott: „Kisfiam, ne ijedjél meg, te fogsz védeni.” Csak arra emlékszem, hogy a fejemből kiment a vér, elsötétült előttem a világ. Borzasztóan megijedtem. Nem tudom, hogyan mentem be az öltözőbe, hogyan védtem, még az eredményre sem emlékeztem a mérkőzés után. Teljesen transzban voltam. A meccs után azt mondta Flúger az edzőnek: „Ezt gyereket többet ne hozzuk magunkkal, életveszélyesen véd, csípett, harapott, mart.”

A 6:3-ról és a 7:1-ről
Azangol–magyaron nem volt megbeszélve, hogy kapuscsere lesz a végén, ezért is haragudott rám többek között Sebes Gusztáv, mert soha nem egyeztettem vele, de minden olyan mérkőzésen cseréltem az utolsó 15-20 percben, amelyen biztos volt már a magyar csapat győzelme. Akkor még csak sérülés esetén lehetett kapust cserélni, hát el kellett játszani, mennyire fáj a vállam meg a könyököm... A meccs után amúgy a közös vacsorán ott volt egy kilencvenes éveiben járó bácsi, aki úgy kezdte a mondandóját: „Tisztelettel köszöntöm az Osztrák–Magyar Monarchia sportküldöttségét…” Életében nem látott valószínűleg futballmeccset. Oldalba bökték, megsúgták neki: „Sir, hát az Osztrák–Magyar Monarchia már 1919-ben megszűnt.” Nem zavartatta magát, de aztán már azt mondta, kedves magyar küldöttség... A bankett után olyan köd volt, hogy kézen fogva araszoltunk az első metróállomásig – de kit érdekelt ez akkor? Boldogok voltunk, ez nem volt lényeges. Azt hittem, hogy az angolok a visszavágón már olyan játékstílusban fognak játszani, ami alkalmazkodik a 4-2-4-hez, de nem! Ők a maguk WM-rendszerét erőltették, a két szélső hátvéd fogta a két összekötőt, a középhátvéd fogta a középcsatárt, a két fedezet fogta a két szélsőt. Szerencsétlen középhátvéd nem tudta, hogy hova menjen, mert Hidegkuti Nándi vissza volt vonva, és hátulról csatlakozott a támadásokhoz. De az angolok nem okultak ezekből a tapasztalatokból, Budapesten ugyanazt játszották, amit Londonban. Kaptak is egy hetest.

A berni döntőről
Máig kísért az ’54-es vb-döntő emléke. Soha el nem felejtem. Pontosan el tudnám mondani, az első perctől az utolsóig, mi történt a pályán, és hogyan történt. Évekig nem tértem észhez. Az a csapat nyert Nemzetek Kupáját, olimpiai bajnokságot, négy és fél évig veretlen volt. Megnyertünk egy Balkán-kupát, amelyen az osztrákok, a jugoszlávok, a bolgárok és a románok is szerepeltek. Minden okunk megvolt arra, hogy azt higgyük, ez a világbajnokság is zsebben van. Mikor vége volt a meccsnek, álltunk a dísztribün előtt, játszották a német himnuszt… Végigszaladt rajtam, hogy ezek őrültek – miért a német himnuszt játsszák előbb? A mi életünkből, a magyar labdarúgás történetéből örökre hiányozni fog az a világbajnoki cím.
Nem a németek nyerték meg, hanem mi vesztettük el a vb-t. Annak a magyar csapatnak meg kellett volna verni azt a német gárdát, ráadásul a 8. percben már 2:0-re vezettünk. Utólag azt mondom, bár ne vezetettünk volna. Esett az eső egész nap, és pálya egyre nehezebb volt. Ráadásul fáradtak is voltunk, mert mi voltunk túl a legnehezebb sorozaton. Először játszottunk a németekkel, aztán jöttek a brazilok, aztán az uruguayiak, vagyis az előző világbajnokság döntős csapatai. Amikor megtudtuk, hogy a döntőben a németek lesznek az ellenfelek, akkor megkönnyebbültünk: jaj, de jó, hogy csak a németek. Az egészben a „csak”-on van a hangsúly. Régi vesszőparipám, évtizedek óta meggyőződésem, ha nem az angol bíró vezeti a döntőt, akkor más lett volna az eredmény. A játékvezető először megadta a németek második gólját, amelyet szabálytalanság előzött meg, aztán nem adta meg Puskás Öcsi teljesen szabályos gólját. Ez a két momentum döntően befolyásolta az eredményt. A játékvezető mindent elkövetett, hogy ne mi nyerjünk. Tudatosan vagy tudat alatt biztosan ügyködött a bíróban a 6:3-as találkozó emléke.

A „hazaárulásról”
Ötvennégy novemberében a Vasas ellen játszottunk, de húsz perccel a kezdés előtt Kalmár Jenő edző rám szólt: „Maga nem játszhat.” Azt hittem, viccel, de nem viccelt. Nem értettem, miről van szó. A karácsonyi ünnepek között hívtak fel először telefonon a honvédelmi minisztériumból, és közölték, hogy házifogságra ítéltek, nem járhatok edzésre, nem játszhatok. Január elején be kellett mennem kihallgatásra. Bartha miniszter mellett tizenöt tábornok ült. Megtudtam, hogy az Államvédelmi Hatóság kérésére ki kell vizsgálni az ügyemet, a vád ellenem kémkedés, amely kimeríti a hazaárulás fogalmát. Ilyen váddal embereket akasztottak fel Magyarországon, ez tulajdonképpen halálos ítélet volt. Látták rajtam, hogy teljesen elsápadok. Ki is küldtek, amíg a tábornoki kar dönt rólam. Fél óra múlva behívtak, Nógrádi Sándor miniszterhelyettes közölte, hogy addig, amíg az ÁVH konkrét bizonyítékokat le nem tesz az asztalra a vádat illetően, nem adnak ki. Ez volt az óriási szerencsém, ugyanis az előre megbeszélt forgatókönyv szerint le kellett volna szakítanom a rendfokozatomat, lent már vártak, és vittek volna. A házifogság továbbra is fennállt, néhány hétig megint nem szólt hozzám senki. Január végén újra felhívtak az ÁVH-tól, hogy hétfőn 12 órakor jönnek értem. Azt hittem, én is úgy járok, mint a többiek, akiket elvittek – nagyon kevesen jöttek vissza. Ketten jöttek értem, s vittek a Jászai Mari térre. Egy ezredes hallgatott ki, délután kettőkor kezdtünk, és tízig voltam ott. Azután elengedtek, s a tiszt úgy búcsúzott, hogy következő héten újra találkozunk. Volt három-négy olyan kivételes hetem, amikor máshová vittek kémtárgyalásra, vadidegen emberekkel szembesítettek. Egyáltalán nem volt könnyű dolog, de elhatároztam, hogy ha leszakad is az ég, én akkor is ellenállok. Belőlem ezek egy szót sem fognak kiszedni. Egyszerűen azt ismételgettem, hogy nem tudom, nem mondom. Nagyon nehéz időszak volt, mert edzésre nem járhattam, nem játszhattam. A Tiszti Háztól kaptam ugyan alapfizetést, de abból nem lehetett megélni, ezért sorra adtuk el a korábban megvásárolt értékes holmikat. A kémügy végül 1955 decemberéig húzódott. Hegyi Gyula, az OTSH elnöke röviden közölte velem, hogy január elsejétől a Tatabánya játékosa vagyok. Később kiderült, hogy egy bányászküldöttség járt novemberben Rákosinál. Senki nem tudta az országban, miért nem védek, és a bányászok kérték, igazoljak Tatabányára, ők majd megnevelnek engem. Életem egyik legjobb fordulata volt, hogy oda küldtek, mert annyi szeretetben addig soha nem részesültem, mint Tatabányán.

Az Aranycsapat széthullásáról
Eltiltásaim után 1956 szeptemberének végén kerültem vissza a válogatottba, amikor Bukovi lett a szövetségi kapitány. Egymást követő vasárnapokon volt egy meccssorozat: az első mérkőzés Belgrádban, 3:1re nyertünk, a második Moszkvában, azt 1:0-ra nyertük, a harmadik Párizsban, 2:1-re nyertünk, a negyedik Bécsben, 2:0, s lett volna egy utolsó mérkőzés, a Népstadionban a svédek ellen. Vasárnap este jöttünk haza Bécsből, és kedden reggel mentünk le Tatára az edzőtáborba. S kedden, október 23-án kitört a forradalom. Mi lent voltunk csütörtökig, de már akkor biztosak voltunk benne, hogy nem lesz válogatott mérkőzés, csak éppen nem tudtunk mivel feljönni Pestre. Soós Karcsi bácsi volt velünk egyedül mint vezető, s felhívta a győri MÁV-igazgatóságot, nem tudnának-e segíteni egy különvonattal. Küldtek is egyet, de megüzenték, azt nem tudják garantálni, meddig megyünk ezzel a vonattal. Kelenföldnél ki is kellett szállni, onnan gyalog mentünk a Bartók Béla úton végig. Én a Körtérnél váltam el a társaságtól, de voltak, akik a Szabadság-hídon mentek keresztül, néhányan pedig tovább folytatták az útjukat Budán. Akkor még nem sejtettük, de akkor és ott lett vége az Aranycsapatnak. A magyar labdarúgásból kivált Czibor, Kocsis, Puskás, őket nem lehetett pótolni, ráadásul az utánpótlás sem volt adott, mivel ‘56-ban az ifjúsági válogatott éppen kint volt az Európa-bajnokságon, amelyet kapott gól nélkül nyert meg, de kint maradt mindenki, az edzővel együtt.

A hazatérésről
Nem bántam meg, hogy nem maradtam kint a forradalom után. Nekem ez az ország a szülőföldem. Aki csak egyszer is járt Rio de Janeiróban, meg van babonázva. Tizenkét kilométeres homokos tengerpart, amilyen nincs máshol a világon. Aztán ott a Krisztusszobor, ami szintén nincs máshol. Csakhogy nekem a Krisztusszoborról a Gellért-hegyi Szabadságszobor jutott az eszembe. Rájöttem hamar, úgy nem lehet élni, hogy az ember mindig összehasonlítgatja azt, amit otthagyott, és azt, amivel szembe találja magát, s nekem mindig az tetszett jobban, amit otthagytam. Vergődtem pár hónapig, aztán a hazajövetelt választottam, pedig már aláírt szerződésem volt a Flamengóval… Ötvenhét június közepén bementem a bécsi magyar nagykövetségre, ahol tátott szájjal fogadtak. Elképzelni sem tudták, hogy lesz egy őrült a kintmaradt focisták – Czibor, Kocsis, Puskás és én – közül, aki kéri a hazatérési okmányokat. Várni kellett majdnem két hetet, aztán hazajöhettem. Rémregénybe illő történet: amikor átléptük a magyar határt, előkerült egy rabszállító kocsi, és közölték velem, hogy abba szálljunk át. Benn ültünk a családdal a kocsiban, lenyomtuk a biztonsági gombokat, s kijelentettem, nem szállunk ki, ha gondolják, hozzanak egy darut, és azzal rakjanak át. Sokáig vitatkoztak a tisztek, végül közölték, rendben, maradhatunk a saját autónkban, de követnünk kell a rabszállítót. Győrben egy ÁVH-s laktanyába irányítottak, de ott sem szálltam ki. Félórás huzavona után jött a parancsnok, egy civil ruhás ÁVH-s alezredes. Ismerősnek tűnt, rájöttem, hogy az öcsém osztálytársa volt. Vele is sokat vitáztam, s mondta, hogy feltétlenül jegyzőkönyvet kell felvenni arról, ami kint történt velünk. Megkérdeztem, ez meddig tart. Azt válaszolta, három napig. Na, feleltem, tudod, ki fog kiszállni a kocsiból. Bement, nyilván valakivel beszélt, majd visszajött, és kijelentette, szálljak ki, húsz perc alatt megcsináljuk a jegyzőkönyvet. Mondtam is neki, diktálja ő a szöveget, hiszen jobban tudja, hol jártam, kikkel beszélgettem, mint én. Aláírtam a jegyzőkönyvet, erre utamra engedett, de erősködtem, kísérjen le a kijáratig. Nem tudhattam, melyik sarokban térítenek el. Ahogy leérek, a család sehol, üres a kocsi. Ott állt az ügyeletes tiszt, elkaptam a zubbonyát. „Hol van a családom? Megöllek, ha nem mondod meg!” A százados megijedt, és azt mondta a parancsnoknak, lent vannak a pincében. Én korábban kétszer is voltam ÁVH-s pincében, borzasztó volt… Magamon kívül a civil ruhás parancsnokra förmedtem: „Vagy előadod a családomat, vagy mindketten itt halunk meg!” Végül kiderült, a pince kisebbik felében volt egy büfé, ott ebédelt a feleségem és a két lányom…

A pályafutásáról
Olyan élményekben volt részem, amilyeneket soha, sehol, semmilyen módon nem kaphattam volna meg az élettől, csak így, hogy az Aranycsapat tagja voltam. Ez tényleg olyan csapat volt, amely képességek dolgában messze felülmúlta a világ összes válogatottját. Örülök, hogy olyan játékosokkal játszottam együtt, akik világklasszisok voltak a maguk idejében. Puskás, Kocsis Sanyi, Bozsik, Hidegkuti a világ bármely csapatában szerepelhetett volna. De csalódások is értek: ‘49-ben bevonták az útlevelem, egy évig nem játszhattam a válogatottban, pedig abban az évben volt 10-12 válogatott meccs. A második eltiltásom még súlyosabb volt, tizenhárom hónapig nem is játszhattam, bajnoki mérkőzéseken sem, nem beszélve a nemzeti csapatról. Ha ez nincs, százhússzoros válogatott is lehettem volna.

Bőd Titanilla, Szabó Zoltán