Neymar-saga: tények és tévhitek az átigazolási piacról

A számok segítségével új megvilágításba kerül minden, és úgy nézhetünk erre a játékra, ahogyan még soha. A világ legnagyobb klubjai kivétel nélkül mind tisztában vannak ezzel. Mindegyiküknél dolgozik elemzőstáb, adatgyűjtésre és az adatok értelmezésére specializálódott szakértők, akik az így összeszedett információk alapján tervezik meg az edzéseket, a játékrendszereket és az átigazolásokat. Fontmilliókért és trófeák százaiért folyik a harc. A klubok bármire készek azért, hogy előnybe kerüljenek riválisaikkal szemben. És arra is, hogy aztán minden racionalitást és józan észt félretéve cselekedjenek a játékospiacon. De hogy működik a gyakorlatban az átigazolások rendszere? Az egyenlőtlenség – és némiképp talán az igazságtalanság – az első perctől jelen van a futballban. Mára azonban lehetetlenül szélesre nyílt az olló, ugyanakkor nem az egyenlőtlenség zavarja az embereket a futballban, hanem hogy mindez esztelenül sok pénzzel jár. A régi szép időkben egy középcsapatnak is volt esélye érvényesülni, ha megfelelő menedzser került a kispadra, olyan, aki kiismerte magát az átigazolási piacon is. A hetvenes években pontosan ezt történt a Liverpoollal és Bill Shanklyvel vagy a Nottingham Foresttel és Brian Clough-fal. Manapság egy középcsapat csak akkor rúghat labdába, ha megveszi egy holdkóros milliárdos, aki egy kiváló menedzsert ültet a kispadra, aki kiváló játékosokat igazol. Pontosan ez történt a Chelsea-vel és Roman Abramoviccsal, valamint a Manchester Cityvel és Manszúr bin Zajed al-Nahjan sejkkel. Szóval az egyenlőtlenség – amellett, hogy a szurkolókat távolról sem untatja – még csak nem is új keletű dolog a labdarúgásban. Az egyetlen újdonság ezzel kapcsolatban a pénz. A piac és a költési kényszer A fociklubok stabil, profittermelő üzletként való működtetése jóformán elképzelhetetlen – a legmagasabb szinten legalábbis. Ennek fő oka, hogy az ember körül szüntelenül rivális tulajdonosok ólálkodnak, akiket egyáltalán nem érdekel a haszon, és akik bármilyen pénzt hajlandóak kiadni, ha remény ébred bennük nagy trófeák megnyerésére. A többi klubtulajdonosnak pedig muszáj utánuk mennie. Ha a klubtulajdonos nem fizeti meg a hatalmas átigazolási díjakat és játékosbéreket, akkor valaki más megteszi majd, és akkor ez a valaki szerzi meg a legjobb játékosokat és nyeri meg a nagy trófeákat. Ha egy klub profitra akar szert tenni, világos, hogy a kiadásait a bevételek alatt kell tartania. Ez együtt jár a játékosbérek limitálásával. Csakhogy bármely együttes, amely kevesebbet fizet a játékosainak, előbb-utóbb szenvedni kezd a pályán, mert – ahogy azt a világ több pontján is láthattuk – éppen a magas játékosbérek vezetnek a győzelemhez. Kompromisszumkényszer adódik tehát: ha valaki dicsőségre vágyik, el kell felejtenie a profitmaximalizálást. Ha pedig valaki profitmaximalizálásra tör, többé nem is álmodhat a győzelemről. „Eszement dolog” – kommentálta anno Jürgen Klinsmann, az Egyesült Államok szövetségi kapitánya, hogy a Real Madrid 100 millió euró körüli összeget fizetett Gareth Bale leigazolásakor 2013-ban. „A mai átigazolási árak egyszerűen elszabadultak, nem hinném, hogy lenne még valóságalapjuk” – mondta Klins­mann a BBC-nek. Alig négy év telt el, és a PSG 222 millió eurót fizetett a Barcelonának Neymar játékjogáért, majd a katalánok 105 milliót fizettek a BVB-nek Ous­mane Dembélé megszerzéséért.  Hogyan működik a játékospiac? Egy játékosügylet kapcsán általában három fronton zajlanak az egyeztetések: 1) az eladó és a vevő között az átigazolási díjról; 2) a vevő és a szóban forgó játékos között a személyi feltételekről; 3) a vevő és a kérdéses játékos ügynöke között az ügynöki jutalékról.  A folyamat úgy zajlik, hogy – technikailag – az eladó klubnak először engedélyt kell adnia a reménybeli vevő számára, hogy megkezdje a tárgyalásokat a kiszemelt játékossal. A valóságban ez azonban sokszor nem teljesen így működik, hanem informális csatornákon, ügynökökön, barátokon, csapattársakon keresztül – legutóbb például a Liverpool keverte magát bajba Virgil van Dijk megszerzése kapcsán a Southampton előtt.  Hogy zajlanak az egyeztetések? A leggyakrabban borzasztó triviális módon: WhatsApp alkalmazáson keresztül. Ez a játékosok és a klubvezetők kedvenc online eszköze, melynek több oka is van. Az alkalmazáson belül nyílt és zárt csoportokat is létre lehet hozni, ami megkönnyíti a kommunikációt, emellett a WhatsApp jóval erősebb titkosítással van ellátva, mint a versenytársai, vagy mint a Facebook Messenger. Emellett az is fontos, hogy a WhatsApp azonosítója nem változik az embernek, míg a telefonszáma, az e-mail-címe vagy a hivatali telefonszáma igen, így az alkalmazáson keresztül a labdarúgás különböző szereplői mindig el tudják érni egymást. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"287163","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"408"}}]] Már csak azért is, mert a telefon persze mindig és mindenkinél kéznél van, ráadásul itt a beszélgetés szereplői pontosan látják, hogy ki és mikor olvasott el egy adott üzenetet, míg egy e-mail esetében egészen más a helyzet. Meglepő vagy sem, a WhatsApp az átigazolási piac – és a játékosok társasági életének – egyik legfontosabb szereplője 2017-ben.  Az ügynökök szerepe A játékosügynököknek két okból van nagy szerepe a piacon, és ez a kettő nagyon is szorosan összefügg egymással. Vegyük például Romelu Lukaku esetét: a játékos végül azért (is) kötött ki a Manchester Unitedben, mert a Chelsea a tárgyalások elején jelezte, hogy nem szándékozik ügynöki jutalékot fizetni Mino Raiolának, a játékos ügynökének. Mivel az MU viszont jelentős summát sem sajnált tőle, Lukaku az északi csapat játékosa lett. És hogy mennyi pénzről is beszélünk az ügynökök esetében, arról találgatnunk sem kell, hiszen az angol szövetség például évről évre nyilvánosságra hozza az adatokat: a 2016/2017-es időszakban 174 millió fontot sarcoltak ki a közvetítők.  Gyakori tévhitek A játékos behozza az árát a mezeladásokból. Ez az egyik leginkább elterjedt, ám ugyanakkor téves elképzelés a futballról és az átigazolási piacról. A sportszergyártói szerződések nem tipikus szponzorációs szerződések, hanem sokkal inkább licenszmegállapodások. Egyszerűbben: a sportszergyártó azért fizet egy kosár pénzt a klubnak, hogy használhassa annak arculati elemeit, úgyis mint a klub címere, jelmondata, egyéb hivatalos jelölése. A klub ezért cserébe éves licenszhasználati díjat kap a sportszergyártótól. A Manchester United 75 millió fontot az Adidastól, a Chelsea 60 millió fontot a Nike-tól, míg az Arsenal 30 millió fontot a Pumától – és erre az alapösszegre jön nagyjából 10–15 százalék a sportszergyártó által generált eladásokból.  A másik téves elképzelés az, hogy egy-egy játékosátigazolás tömegével növeli a mezeladásokat. Vegyük mondjuk Neymar példáját. Egy átlagos PSG-mez 85 euróba kerül, ám ha a brazil klasszis nevével és számával ellátott felsőt szeretnénk, azért már 100 eurót kell fizetnünk. A L’Équipe beszámolója szerint 24 óra alatt kereken 10 ezer Neymar-mez fogyott el a klub párizsi ajándékboltjában, vagyis Neymar egymillió euró bevételt termelt egy nap alatt a klubnak – vagyis helyette a sportszergyártónak.  A másik téves elképzelés, hogy a PSG esetében 10 000 új mezvásárlóról beszélünk. Minden évben nagyjából 100 egységnyi PSG-drukker vesz új mezt, plusz-mínusz tíz százalék. Azzal tehát, hogy Neymar a klubhoz került, nem 100 egység + 10 000 ember vett PSG-mezt, csupán az amúgy is mezvétel előtt álló csoport szavazott Neymar mezére, vagyis csupán a játékosnevek népszerűsége változik meg, nem az eladott darabszám.  Felmerülhet a kérdés, hogy ha ekkora üzlet a mezeladás, akkor a klubok miért nem saját maguk értékesítik a termékeket? Nos, ugyanazért, amiért a meccseiket sem önmaguk közvetítik: nincs meg az ehhez szükséges infrastruktúrájuk, szaktudásuk, gyártási kapacitásuk, terjesztési hálózatuk. A nagy klubokra minden szempontból óriási piaci szereplőkként tekintünk, ho­lott a valóságban eltörpülnek a sportszergyártó mamutcégek mel­lett. Hogy egy konkrét példát is néz­zünk a Chelsea és a Nike egyezségén keresztül: 2017 március elejétől április végéig, vagyis három hónap alatt a Nike 7 milliárd dolláros árbevételre tett szert, ez nagyjából ugyanannyi, mint amit a Chelsea 112 éves történelme során összesen fel tud mutatni.  Hogyan működik a kivásárlási ár? Neymar átigazolása azért jöhetett létre, mert a PSG kifizette a játékos szerződésében rögzített összeget (222 millió euró), és ilyenkor a klubnak el kell engednie játékosát, feltéve, ha az maga is hajlik rá. Elméletileg. A gyakorlatban ugyanis kétféle kivásárlási ár létezik, az egyik kötelező érvényű, míg a másik inkább egyfajta ajánlás. Emellett a klubok számos kizáró tényezőt is bele szoktak építeni a kivásárlási záradékba, például azt, hogy egy játékos kivásárlási ára 100 egység, de ez az összeg nem érvényes PL-klubokra, amelyek egyáltalán nem vehetik meg a játékost, vagyis egy klub így szűri a konkurensek körét. Portugáliára például az jellemző, hogy a játékosnak kétféle kivásárlási ára van, mondjuk 100 egység a portugál piacon, de 300 egység, ha azon kívülről érkezik az ajánlat.  Bárkit kölcsön lehet adni? A szurkolók általában úgy gondolják, hogy egy szerződéssel rendelkező játékost bármikor kölcsön lehet adni egy másik klubnak. Ez azonban nem igaz. Minden kölcsönadási szerződésre igaz, hogy csak akkor jöhet létre, ha maga a játékos belegyezik az üzletbe. Az már más kérdés, hogy a klub milyen direkt vagy indirekt kényszerítő eszközöket használ saját játékosa ellen, ha az nem akarja követni a klub által diktált feltételeket.  Hegedűs Henrik