Nem úgy akar nyerni, hogy mást cserbenhagy

Svitko már tapasztalt Dakar-versenyző, az első néhány szakaszon azonban általában hátrább végez. „Több ralin kellene indulnom, hogy már az elejétől az élmezőnyben lehessek. Tervezem is, hogy októberben-novemberben részt veszek valamilyen afrikai versenyen, ahol a többi jó motoros is ott lesz. Mert így odamegyek a Dakarra, és az első napokon ki kell tapasztalnom, a különféle terepeken hogyan reagál a motor, mit engedhetek meg még magamnak. A verseny elején óvatosságból esetenként túl korán kezdek fékezni, aztán bosszankodok, mikor rájövök, hogy elég lett volna 80 méterrel később lassítani” – magyarázta Svitko, miért nem volt az első szakaszon az első húszban sem.

Tüske a cipőben

A második szakaszon ráadásul más kínjai is voltak – a csizmájába belefúródott egy tüske. „Utólag kiderült, nem tüske volt, hanem egy ág. De ahogy beleállt a cipőmbe, mindjárt úgy éreztem, hogy a lábamat is átfúrta. Lelki szemeimmel láttam, ahogy vérzik a lábam. Egyre jobban fájt, éreztem, hogy a talpam vérben tocsog... Amikor célba értem, rögtön mondtam is a szerelőmnek, Zlatko Novosadnak, hogy biztosan benne áll a lábamban a tüske, és ez milyen szörnyű. Aztán az orvosi sátorban levágták a cipőt a lábamról, és kiderült, szó sincs ilyesmiről, az ág nem fúródott bele sehova, csak nyomta a lábamat, attól voltak fájdalmaim. A többit szépen beképzeltem magamnak” – idézte fel már nevetve a kellemetlen epizódot Svitko.

Őrült szakasz a sómezőn

A nyolcadik szakaszon azonban senkinek sem volt kedve nevetni. Az út a bolíviai Salar de Uyunin vezetett keresztül. A Wikipédia ezt írja róla: „A Salar de Uyuni a világ legnagyobb kiterjedésű és egyben legmagasabban fekvő felszíni sómezője. Sósmocsárként illetve sós sivatagként is meghatározható, mivel általában száraz, viszont időszakosan néhány cm-es vízréteg borítja.”

Ez az „időszakosan” ezúttal éppen a Dakar-rali idejére esett. A versenyzők eleinte nem is akarták hinni, hogy tényleg elrajtoltatják őket az embertelen körülmények között, kétfokos hidegben, esőben, ilyen veszélyes terepen. „160-nal hajtani azon a sós vízen keresztül nem volt egy leányálom. A kezünk lefagyott, az ajkamat kimarta a só. A szervező később maga is belátta, nem lett volna szabad olyan körülmények között versenyeztetni minket. Sokan kiestek, és sok motor tönkrement. Ahogy a sós víz belefolyt, az enyém is kezdett ki-kihagyni, aztán már nem akart elindulni egyáltalán. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, itt a vége az idei Dakarnak. Végül egymásnak toltuk meg a motorokat, így végre beindult, beértem a célba. De a szerelőm egész éjjel nem aludt, mert az egészet szét kellett szednie. Eleinte minden villogott, sípolt, de végül sikerült megjavítania” – mesélte élete eddigi legőrültebb szakaszáról Svitko, akinek nem volt kétsége afelől, hogy gyerekkori jó barátja, Zlatko Novosad működőképessé varázsolja a versenygépét: „Persze, hogy bíztam benne! Ha neki nem sikerült volna, akkor a többieknek sem.”

Versenyezni a legjobbakkal

Svitko az előtte végzett motorosoktól eltérően nem gyári motorral indul, mégis képes tartani velük a lépést: „Azért is értékelem többre ezt a mostani ötödik helyet a korábbinál, mert az elejétől fogva versenyben voltam a legjobbakkal. Idén összesen csak öt jó motoros esett ki, két–három éve pedig még tizenöt. Természetesen korábban sem számíthattam csak arra, hogy majd kihullanak előlem, gyorsnak is kellett lennem, de azért akkor főleg azzal tudtam előrelépni, ha valaki kiesett. Most viszont ez nem így volt. Számomra biztató, hogy láttam, képes vagyok a legjobbakkal is versenyezni egy szériamotorral is. A Dakar a részletekről szól, és ha ezeken sikerül még csiszolni, még előbbre is végezhetek.”

Bajtársiasság

Svitko talán idén is végezhetett volna előbbre, de a jobb eredmény hajszolása helyett a sportszerűséget és a bajtársiasságot választotta. „Aki nem tapasztalja meg saját bőrén a Dakart, az nehezen tudja elképzelni, milyen ott a hangulat. Tényleg egy nagy család vagyunk, másrészt profik is, mindenki igyekszik maximálisan koncentrálni egy adott szakaszra. Viszont segítünk egymásnak. Egyszer segítettem Comának kihúzni a motorját egy gödörből, ezt meg is köszönte a dobogón. Segítettem Goncalvesnek is, akit 100 km-en át húztam a 10. szakaszon. Harminc perccel volt előttem, és ha nem segítek neki, talán megelőzhettem volna, de örülök, hogy így döntöttem. Nem úgy akarok valaki elé kerülni, hogy cserbenhagyom, hanem versenyben akarom legyőzni” – hangsúlyozta Svitko.

Akár már jövő héten indulna

A Dakar testileg és lelkileg is kemény megpróbáltatás, hazaérve nemegy versenyző úgy érzi, soha többet nem vág neki, és ez az érzés csak néhány hónap elteltével múlik el. Svitko azonban akár már jövő héten újra rajthoz állna. „Kialszom magam, és felőlem mehetünk! Imádok versenyezni, és szeretem a Dakart. Idén nagyszerű csapatom is volt, a technikai vezető, Martin Kubačka a sógorom, a szerelő Zlatko Novosaddal pedig gyerekkorunktól ismerjük egymást. Ez pedig rengeteget jelent lelkileg” – mondta a Slovnaft Team színeit képviselő motoros.

Svitko az alváshiányt viseli a Dakaron a legnehezebben, eleve nincs sok lehetőség pihenni, a melegben pedig nehezen tud aludni. A versenyzésre azonban megfelel neki az egzotikus környezet: „Nem kedvelem a beláthatatlan terepet, ahol fák között motorozunk. Mérgesít, ha egy kanyarnál lefékezek 80-ra, és utána látom, hogy mehettem volna gyorsabban is. A szabad tereket szeretem, a sivatagot, homokdűnéket, kiszáradt folyómedreket. Örülnék, ha jövőre újra ellátogatna Chilébe is a verseny, mert az ottani sivatagban szeretek motorozni.”