Nem szabad lebecsülni a játékot

Miroslav Karhan, a szlovák válogatott csapatkapitánya a szerdai meccs után azt nyilatkozta, hogy a két Eb-selejtező bebizonyította, tudnak futballozni. Hát mit mondjunk? Nagy merészség ilyesmit állítani. Főleg azok után, hogy a sportközvélemény látta mindkét találkozót. Más lett volna a helyzet, ha tévé nincs ott Szkopjéban és Nagyszombatban; akkor – a mondás szerint– a messziről jött ember azt mondhatott volna, amit akar. Karhan is. Hinni kellett volna neki. De így? A tévé ott volt, s a futballszerető néző látta, amit látott. Nem szabad őt lebecsülni, nem analfabéta, képes megkülönböztetni az ocsút a búzától.

Szóval mit látott a nagyérdemű? Például azt, hogy Macedóniában a szlovák játékosok minden meghatározó futballtulajdonságban (hadd ne említsük, hogy melyek azok, mert már a könyökünkön jön ki a „refrén”) gyengébbek voltak a macedónoknál; a csapatnak nem volt stílusa, kimunkált támadójátéka, mezőnyjátéka, jellegtelenül játszott. Kár erről beszélni. A Liechtenstein elleni meccs első félideje is megközelítette a szkopjei teljesítményt. Idegesek voltak játékosok. Miért voltak idegesek? Mert nem ment nekik a játék. És miért nem ment nekik a játék? Mert idegesek voltak (jelezzük, a „világverő” Liechtenstein volt az ellenfél!). A macska esete a farkával... Aztán Reiter gólja megnyugtatta a csapatot. De ha Janočko nem rúg luftot, s kezezéséért a bíró szabadrúgást ítél, akkor talán még most is tartana a „körforgás”.

Valahogy az az ember benyomása, hogy a tréner, a vezetők és a labdarúgók minden áron igyekeznek mentegetni magukat, másodlagos dolgokat felnagyítva próbálják elterelni a figyelmet a rangon aluli produkcióról, erősen leszállított igényszintű nyilatkozatok szellőztetnek meg a sajtó hasábjain. Olyasmiket is mondanak (Jurkemik edző), hogy a jó játékhoz két csapatra van szükség. Majd a törökök és az angolok! Játékosságban felnő hozzájuk a csapat. Ezek szerint a macedónok gyengék voltak. Láttuk.

Olvassuk csak tovább a tréner értékelését: „A két Eb-selejtező után elégedettek lehetünk, van hat pontunk, versenyben vagyunk a továbbjutásért. Holnaptól már senki sem emlékszik teljesítményünkre, csak a pontok számítanak. A fiúk nagy pszichikai nyomás alatt voltak, de példásan küzdöttek, harcoltak, akartak”. Szép szavak. Dicséret, amelyről a komolyabb klasszist képviselő futballisták, csapatok szívesen lemondanának.

Mit akar hát a futballközvélemény a válogatottól? Nemcsak azt, hogy (szerencsével) győzzön, hanem hogy játssza is a labdarúgást. Hogy ne kelljen szégyenkezni a produkciója miatt.