„Nem kell a kegyelemkenyér!”

ĺgy utólag visszagondolva egyértelműnek tűnt, hogy Lipcsei Pétert bizony a közvélemény nagy része leírta.

A dacosság, a mindenáron való bizonyítási vágy, no meg a futball- és klubszeretet olykor csodákra képes. Mi másnak is nevezhetnénk Lipcsei reneszánszát, s azt, hogy harminc-éves fejjel meccsről meccsre a Fradi legjobbja, mi több, öt év után úgy került vissza Izlandon a válogatottba, hogy kiemelkedőt produkált.

Mire gondolt Izlandon a magyar Himnusz hallgatása közben?

Arra, hogy úristen, mi lesz, ha nem megy a játék.

Ilyen rutinnal, ennyi élménnyel a háta mögött nekiállt idegeskedni? Olyan lámpalázas volt, mint egy újonc? Hogy lehet ez?

Tényleg olyan voltam, mint egy zöldfülű. Régen éreztem ezt az érzést, de ne csodálkozzon rajta, számomra Izlandon óriási volt a tét. Öt éve nem futballoztam a válogatottban, és persze, hogy sokszor eszembe jutott a kudarc lehetősége. Arra gondoltam, mit mondanak majd otthon az emberek, ha azt olvassák az újságban, Lipcsei lassú volt, körülményes és rengeteget hibázott. Nekem akkor befellegzett, talán soha sem hívnak meg újra a válogatottba.

Érdekes, hogy így izgult. Az ember azt gondolná, aki egy teljes szezont végigfutballozott a világklasszisokkal teletűzdelt Portóban, túl van megszámlálhatatlan teltházas Üllői úti meccsen, harminckilenc válogatottságon, az egyszerűen nem pánikolhat be. De ez a pánik az ön esetében a pályán már nem látszott.

Én is így éreztem. A Himnusz végén már libabőrös voltam, és csak biztattam, szinte szuggeráltam magam, és az első pillanattól kezdve küzdöttem a labdáért.

Volt egy jelenet, amikor történetesen ellenfélhez passzolt, de nem kezdett el szentségelni, az ég felé lesni, hanem mint egy bulldog az izlandiak után vetette magát.

Ha valakit meghívnak a válogatottba, annak igenis kötelessége megszakadni a pályán. Emlékszem, amikor én újonc voltam, Détári, Kiprich és Kovács Kálmán volt a legnagyobb sztár, felnéztem rájuk, tiszteltem őket. Először 1991-ben az írek elleni győri találkozón voltam válogatott, sajnos, kikaptunk 2:1-re.

Tudja, hogy nem is olyan régen nagyon sokan sántának és bénának titulálták, látva a mozgását?

Persze, hogy tudom, és talán igazuk is volt, de az a legfurcsább az egészben, hogy én nem éreztem ebből semmit. Tiszta erőből tudtam futni és lőni, és százszázalékosnak tartottam magam. Viszont a mozgásom aligha lehetett tökéletes. Most már mindegy, nem is ez bánt a legjobban, hanem az, hogy azzal a csapattal nem lettünk bajnokok. Itt volt Vincze, Miriuta, Horváth, Hrutka. Igazán erős volt a keret, de, sajnos, az Újpest mögött csak másodikok lettünk. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a mostani Ferencváros a legerősebb, mióta én itt játszom.

Miért nem maradt akkor a Fradiban?

Azért, mert volt még egy év a szerződésemből Portóban, igaz, végül Salzburgban kötöttem ki Hans Krankl hívására.

Hol tartana most, ha nincs az a súlyos sérülés, s az az egy év kihagyás?

Fogalmam sincs. Most mondjam azt, hogy a Barcelonában játszanék? Mert talán erre is lett volna lehetőségem. Emlékszem, nem sokkal a műtétem után ültem Portóban az autóban, a feleségem a kormánynál, én meg csak bámultam kifelé az ablakon rosszkedvűen, amikor odajött a kocsihoz Bobby Robson, a korábbi edzőm, aki éppen akkoriban került a Barcelona kispadjára. Barátságosan megsimogatta a fejem, s azt mondta: „Péter, egy év múlva találkozunk Barcelonába”...“

Sokat gondol erre?

Olykor eszembe jut, de nem vagyok csalódott a pályafutásom miatt. Úgy látszik, így kellett történnie mindennek, és nekem nem szabad panaszkodnom, mert nagyon sokat kaptam az élettől, elsősorban a futballtól.

Volt olyan pillanat, amikor abba akarta hagyni.

Nem tagadom. Szenvedtem, kínlódtam, nem ment a játék, és gyakran úgy mentem haza az edzésről, hogy kész, befejezem. De ott volt mindig mellettem Márti, a feleségem, akivel tíz éve vagyunk házasok, és akinek talán a legtöbbet köszönhetek. Látta rajtam a szomorúságot, és mindig biztatott, ne adjam föl.

Azért az ön akaratereje is kellett ehhez az újjászületéshez.

Pedig tavaly még nagyon nem ment a játék. Amikor Csank Jánossal bajnokok lettünk, örültem, de belül éreztem, hogy keveset tettem hozzá a csapat sikeréhez. Ez az igazság, nincs ezen mit szépíteni. Hajtottam, azzal nem volt gond, de képtelen voltam úgy futballozni, mint régen. Az is lehetett a baj, hogy Csank mester sokszor szerepeltetett más poszton, rendszeresen hátravitt söprögetőnek, az meg nem az én helyem. Mióta Garami József irányítása alatt dolgozom, mindig a helyemen játszom. A mester bízik bennem, amit az első perctől kezdve érzek, nekem pedig egyre jobban megy, ezért is lehettem újra válogatott.

Meddig akar még futballozni?

Talán harmincöt éves koromig. Azt elhatároztam, hogy nekem nem kell megint kegyelemkenyér, rám többet ne mondja senki, hogy megtűrt ember vagyok. Ha kiöregszem, ha már nem bírok futni, ha a fiatalabbak lehagynak, akkor befejezem. Remélem, ez még odébb van, mindenesetre már most létrehoztuk apuval egy Kazincbarcika melletti faluban a Lipcsei-focisulit huszonöt gyerekkel. Lehet, hogy egyszer majd én leszek az edzőjük. Addig azonban még sok dolgom van. Először is a Fradival győznünk kell Újpesten, a válogatottal pedig Stockholmban. Most mondhatnám, hogy mindkét meccsen jó az iksz, de miért ne legyek telhetetlen?