Néha a 0:0-nak is lehet örülni…

Délután hat óra. A Sóstói stadion parkolójában mintha valami monstre maffia-találkozó zajlana éppen: terepjárók és luxuskocsik előtt kigyúrt kopaszok sorakoznak, lehetnek mintegy százötvenen – ők az ún. stewardok, akiket majd sárga mellényben látunk viszont a meccsen.

A stadion környékére újabb és újabb rendőrosztagok érkeznek. Amerre nézünk, mindenütt egyenruhások. Sok eszük nincs, Székesfehérvár előtt minden szlovákiai rendszámú autót „begyűjtöttek”, válogatás nélkül, s eltelt némi idő, mire rájöttek, hogy a KN, DS, GA rendszámú kocsikban nem Slovan-drukkerek, hanem a Videoton sikeréért szorító csallóközi magyarok várakoznak…

Közben benézek egy sarki kocsmába, ahol a Honvéd–Anzsi mérkőzés megy egy kistévén. Odabent egyetlen vendég ücsörög, egy barázdált helyi arc, egyik kezében fröccs, a másikban cigaretta. – Már vezetnek a ruszkik – mondja. – A Honvéd-védelem összehozta a gólt. Ahogy szokta.

A vendégszektor bejáratánál semmi mozgás. Megállok egy rendőr mellett, néhány percig az ő recsegő adóvevőjéből hallgatom a jelentéseket: „Fővárosi drukkerek érkeztek a városba, feltehetően a vendégszurkolók érdeklik őket.” Bingó. Néhány perccel később ugyanaz a hang recsegi tovább minden egységnek, hogy „a fradisták a plázánál vannak”. Aztán hosszú percekig semmi, a jelek szerint lekapcsolták őket, mert a négy buszból és néhány autóból álló pozsonyi konvoj végül sértetlenül gördül be a stadionhoz, negyven perccel a kezdés előtt.

A pályára lépő játékosokat impozáns piros-fehér-zöld lelátói élőkép fogadja. A pozsonyiak kifütyülik a magyar himnuszt, és bemutatkozásképpen azt skandálják: „rasszisták, fasiszták, huligánok vagyunk” („racist, fascist, hooligans”).

A meccs gyönge. Se gól, se gólhelyzet, se futball. „Ne simogassátok őket, ütközzetek már!” – kiabál egy elégedetlen drukker. A címzettek nem hallják, ezért aztán nem is ütköznek. A Vidinek megfelel a 0:0, inkább védekezik, mint támad. A Slovan erőlködik, a továbbjutáshoz gólt kell rúgnia. Menne előre, ha tudna. Weiss néhányszor átrendezi a támadóalakzatot, hátha ezzel megzavarja a Videotont, a trinidadi Peltier például három poszton is feltűnik, de ez minden.

A második félidő is hasonló. Amikor a Slovan fölénybe kerülne, a közönség állítja talpra a hazai csapatot, ismét piros-fehér-zöldbe öltözik a stadion, szól a „Hajrá, Vidi!”. Két egyforma képességű csapat küszködik egymással, nem is lehet más a végeredmény, mint döntetlen. Mégis zúg a vastaps: néha a kínkeserves 0:0-nak is lehet örülni.

„Mi nagyon éretten játszottunk, minden helyzetre megfelelően reagáltunk” – ezt már Paulo Sousa mondja. Nyilván túloz. Mert ha például Gyurcsó Ádám megfelelően reagált volna, akkor belövi a meccs egyetlen helyzetét, s megkíméli a szurkolókat az idegbajos hajrától.

Melyik csapatrészében volt jobb a Videoton? A pályán egyikben sem. Csakhogy a fehérvári közönség mintha jobban akarta volna a sikert, mintha jobban ki lett volna rá éhezve. S éppen ez a lelátóról érkező impulzus jelentette azt a pluszt, azt az adrenalintöbbletet, ami végül továbbjuttatta a Vidit.

A meccs utáni sajtótájékoztatón oldott a hangulat. Mindenki a szőke tolmácslánynak szurkol, akinek oda-vissza kellene fordítania, de szlovákul nem tud, a futballterminológiát pedig magyarul sem ismeri. Lerí róla, hogy legszívesebben másutt lenne, lehetőleg a világ túlsó végén, ahol nincsenek olyan bonyolult és érthetetlen kifejezések, mint „középpályás”, „letámadás” vagy „idegenben lőtt gól”. Végül már Weiss is mosolyog, rövidre fogja mondandóját, s bátorítólag odaszól a szőkeségnek, hogy hagyja csak, ne kínlódjon tovább, mára ennyi elég volt.

Éjjel negyed tizenkettő. Csöndes a környék. A lovasrendőrök odébbgaloppoztak, a szirénák elhallgattak, a szurkolók pedig elégedetten hazaballagtak: balhé nem volt, a Videoton továbbjutott, a Slovan kiesett, szóval minden oké.