Miért éppen a labdarúgás?

Az olasz Pierluigi Collina (balra) már évek óta a legjobb játékvezetők közé tartozikReuters-felvétel Még alig feledtük a 98-as világbajnokságot, és most újra itt van a százmilliók által várt nagy ünnep. Ilyenkor felmerül az emberben a kérdés: százféle játék létezik, százféle játékért lelkesedik az emberiség, de miért éppen a labdarúgás, futball, foci a játékok királya? Miért van az, hogy a vb-k idején a futball, mint valami járvány, mint valami fertőző láz, mindenkit elkap, még azokat is, akik egyébként védettek vagy közömbösek a labdarúgás e hatásával szemben?

Miért játsszák a futballt ősidők óta? Talán mert az ember fogékony a gömb iránt? Lehet. De akkor miért nem a kosár- vagy a kézilabdát választották távoli őseink? A kéz ügyesebb a lábnál, kézzel legalább kétszer olyan jól lehet uralni a labdát, mint lábbal. Láttak már valakit, aki lábbal olyan hoszszú ideig tudná birtokolni a lasztit, mint kézzel? Nem hisszük. És itt vagyunk a labdarúgás népszerűségének kulcskérdésénél. Focizás közben a labda állandóan játékban van, nem lehet hosszabb ideig birtokolni, nem lehet eldugni, nem lehet úgy kisajátítani, hogy az ellenfél bármelyik pillanatban el ne érhesse, nincs magántulajdonban. És ez benne a demokratikus. Képletesen és ténylegesen is. A pályán senki sincs kiváltságos helyzetben, mint az élet más területén, a labda elérésének lehetősége mindenki előtt egyforma. Játék közben a futballista szabadon dönthet, saját akarata szerint cselekedhet. ĺgy a futball és általában a sport lehetővé teszi a szurkolónak is, hogy szabad elhatározása szerint valaki mellett, illetve ellen legyen, hogy saját hajlama szerint egyik csapatnak vagy játékosnak szurkoljon, a másiknak ne, hogy ezt ki is nyilvánítsa, és ezáltal valamit vagy valakit lelkesítsen, egy másikat meg ne, szabadon fejezheti ki nézeteit, gondolatait a lelátón, ahol a társadalmi öncenzúra mértéke szinte a nullával egyenlő.

A labdarúgásban megtalálhatjuk, amit szürke hétköznapjaink akadályfutása során öntudatlanul és észrevétlenül elvesztettünk. Győzelmeinket, magabiztosságunkat, verhetetlenségünket és férfiúi „felsőbbrendűségünket”. A futball ősidőktől népi játék, az átlagember álmainak örök utánpótlása. Egyetlen csapatsport, amelyet nem óriásoknak és izomkolosszusoknak találtak ki, hanem emberszabású lényeknek. Előtérbe kerülhet hát az erő mellett az ügyesség, leleményesség, lelkesedés, olyan tulajdonságok, amelyekkel a kisemberek is rendelkeznek. Persze a futball csak azok számára izgalmas, akik ismerik és értik a játékot. Márpedig a szabályai könnyen érthetőek, így a néző előbb-utóbb szakemberré válik, s mint ilyen, szabadon dicsér, helyesel, lelkesedik, bosszankodik, kritizál. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a futball népszerűségének egyik tényezője a dicsőséges bizonytalanság, érthető a varázsa, mágikus, szuggesztív hatása. És az benne a boldogás, hogy olyan megnyugtatóan izgalmas tud lenni. Mint az élet. A futballban semmi sem igaz, és semmi sem lehetetlen, aki benne él, bízik mindenkiben, de nem hisz senkinek. Ez már egy ilyen csodálatos játék.

Szép magyarsággal mondva, fogjuk látni reggel, délelőtt és kora délután a tévé képernyőjén. Ázsiában először lesz vb. Nem kételkedünk a rendezés tökéletességében. Azt azonban nehezen tudjuk elképzelni, a munkahelyeken milyen lesz a „rendezés” – a tévéközvetítések miatt. Mit érdekli ez az asszonyokat, nőket, feleségeket. Nekik megmaradt a fő műsoridő.