„Megbundázott meccsek százai…”

Kezdem egy személyes vallomással: ez a legszomorúbb sportkönyv, amit valaha is olvastam. Nem azért szomorú, mert lerántja a leplet a futball és a sportfogadás szimbiózisáról – egy ilyen témájú, nagy erudícióval megírt, tényfeltáró könyv megjelenését csak üdvözölni lehet. Hanem azért szomorú, mert az ember úgy érzi magát utána, mint akit leforráztak.

A bundaparadicsom
Declan Hill kanadai oknyomozó újságíró azt mutatja be 380 oldalon, hogy a sportfogadás hogyan mételyezte meg a futballt: „A világ tucatnyi országában megbundázott meccsek százairól fognak olvasni.”
A szerző tudja, hogy veszélyes vidékre merészkedett, ezért sietve leszögezi: minden eshetőségre felkészülve két ügyvédnél dossziécsomagokat helyezett el, s ha vele bármi történne, az összes részlet nyilvánosságra kerül.
A bundázás termékeny talajra talál mindenütt, ahol rosszul fizetik meg a játékosokat – írja Hill a magyar kiadáshoz szánt előszóban. „Egy átlagos magyar futballista fizetése sajnos olyan alacsony, hogy a bundaszervezők végül találnak valakit, aki nekik dolgozik.” Tegyük hozzá: a maffiának még könnyebb dolga van, ha a futballisták azt az alacsony fizetést hónapokig meg sem kapják...
Közép-Európa ilyen szempontból ideális terep az Ázsiából érkező, vagy ázsiai összeköttetésekkel rendelkező bundaszervezők számára. A sportfogadásra szakosodott maffiacsoportok a harmadik világ országaiból hoznak játékosokat Európába, s ezek a névtelen spílerek tulajdonképpen rabszolgák: útleveleiket bevonják, a parancsokat teljesíteniük kell.
Érdekesen alakul a tulajdonosok „imázsváltása” is, ahogy megpróbálják kozmetikázni magukat. Ez úgy működik, hogy egy kétes vállalkozó (de nevezhető akár gengszternek is) megvásárol egy futballklubot, majd nyilatkozataiban megpróbálja „sikeres üzletemberként”, a „társadalmi és futballelit tagjaként” pozicionálni magát.

Végy négy játékost...
A maffiózóknak könnyű dolguk van, mert egy közép-kelet-európai csapat játékosa az egész szezon alatt nem keres annyit, mint amennyit egy elcsalt meccsért felajánlanak neki. S legyen bár a csapatban több becsületes futballista is, valaki mindig beadja a derekát.
Eleinte ráadásul győzelmi bónusszal indíthat a maffiózó. A zöldfülű, tapasztalatlan futballista ebben semmi rosszat nem lát: ő nyerni akar a meccsen, s még örül is annak, hogy egy harmadik fél külön fizet a győzzelmekért. De ezzel már ráharapott a csalira.
Mert ha egy játékos egyszer már pénzt fogadott el a maffiától, akkor vége: onnantól kezdve a kezükben van, az ő emberüknek számít, nincs visszaút. A bűnözők soha nem csak egy meccsre veszik meg a futballistát.
A bundázáshoz, állították Hillnek a maffiózók, nagyjából 4-5 játékos kell. Általában a „falkavezért” keresik meg, a csapatkapitányt vagy a kapust. Ők a kulcsfigurák, ők kapják a „megrendelést”, ők veszik fel a csalásért a pénzt. Hogy a falkavezér kiket szervez be, az már rajta múlik.
A bundázásban többnyire nincs benne az egész csapat, mert akkor többfelé kellene osztani a pénzt, s az feltűnő is volna, ha minden egyes játékos csalna a pályán. Mert ha csak 4-5 játékos van beavatva, a többi 5-6 pedig hajt és küzd, akkor a nézők nem fognak gyanút.
Feltűnésmentesen bundázni nem olyan nehéz. A védelem ostobán lesre játszik, az utolsó ember eladja a labdát a saját térfelén, a hátvédek rossz helyezkedéssel engedik végigfutni a kontratámadást stb. A kapusnak kiemelt szerep jut, ő az ellenfél minden támadásánál kilép, éppen csak annyira, hogy szabadon hagyja kapuját. A tuti tipphez kell egy beavatott csatár is, aki elöl passzívan „nullára játszik”, s ha véletlenül helyzetbe kerül, azt nagy precizitással kihagyja - esetleg úgy, hogy az égbe lövi a tizenegyest.
A bundázó futballistáknak színészkedniük kell, ezért úgy tesznek, mint akik hajtanak. A kimaradt ziccerek után látványosan hadonásznak, az általuk összehozott büntetőnél dühösen szidják a bírót, a bekapott gólok után pedig a fejüket fogják. Úgy tesznek, mintha. Pedig dehogy.

Se öngól, se piros
A bundavádakat elbagatellizálni akarók ilyenkor azt állítják: hibák mindig előfordulnak a futballban, egy játékos akkor is luftot rúghat, ha éppen nem bundázott. Declan Hill ezért 130 bundameccs alapján próbált meg rájönni, hogy mik is az elcsalt mérkőzések jellegzetességei.
Több lenne az öngól vagy a büntető? Nem, így csak a pancserek bundáznak. Több lenne a piros lap? A bundázó játékos nem szívesen állíttatja ki magát (legföljebb csak akkor, ha arra fogadott, hogy lesz piros lap a meccsen), mert a bundamaffia szempontjából az a jó, ha a beavatott futballista a pályán van, csak onnan tudja ugyanis befolyásolni a meccs alakulását.
Hillnek az tűnt fel, hogy a gólok nem akkor születtek, mint a „tiszta meccseken”. Normális esetben ugyanis a hajrában felpörögnek az események. A bundameccseken nem. Ott az utolsó tíz percben már nem esik gól. Olyan nincs (vagy legalábbis nagyon ritka), hogy a bundameccs kimenetele az utolsó percben született góllal dőljön el.

Bunda a Bundesligában?
Adva van egy viszonylag gyenge futballcsapat, amelynek az erőviszonyok alapján a hétvégi meccsen vereséget kellene szenvednie. A bundamaffia megszólítja ennek a gyenge galerinek a csapatkapitányát, és azt a javaslatot teszi: „Nézd, úgyis kikaptok szombaton. Miért nem akartok kikapni 30 ezer euróval a zsebetekben?”
Declan Hill szerint ez a kérdés nemcsak Ázsiában vagy Közép-Kelet-Európában, hanem a topligákban és a nagy világversenyeken is elhangzik. A kanadai szerző több bundaszervező szindikátust is felkeresett Ázsiában. Tőlük tudta meg, hogy bunda volt az 1996-os nyári olimpián játszott Portugália-Tunézia (2-0) mérkőzés (az afrikai játékosokat megvásárolták). Egy bangkoki maffiózó elmesélte Hillnek azt is, hogy a 2004-es athéni olimpián 550 ezer dollárt „fektettek be” a Ghána-Japán meccsbe, hogy japán győzelem szülessen. Az eredmény végül busás hasznot hozó 0-1 lett.
Ezeket a történeteket 2005. november 26-án hallgatta Declan Hill. Ha kételkedett is abban, hogy valóban így történt-e minden, akkor sem sokáig. A bangkoki irodában ugyanis megcsörrent a telefon, s valaki közölte a főnökkel, hogy néhány óra múlva a Hannover-Kaiserslautern Bundesliga-meccsen a hazaiak legalább két góllal nyernek. A bangkoki maffia előre tudta azt, ami végül valóban bekövetkezett: Hannover-Kaiserslautern 5-1!

Bunda a vébén?
Később ugyanez a bundaszervező közölte Declan Hillel előre a 2006-os világbajnokság négy mérkőzésének kimenetelét: Olaszország-Ghána 2-0, Brazília-Ghána 3-0, Olaszország-Ukrajna 3-0 és Anglia-Ecuador 1-0. Az egyezség mind a négy esetben úgy szólt, hogy a vesztes csapat legalább két góllal ki fog kapni - csak éppen a pocsék formában futballozó angolok keresztülhúzták a maffia számítását, mert nem voltak képesek két gólt szerezni, hiába volt beavatva a „projektbe” néhány ecuadori focista.
Hill könyve alapján a Ghána-Csehország (2-0) csoportmeccs is gyanús. A ghánaiak az első mérkőzésüket éppen azért „engedték ki”, mert tudták, hogy ha a másodikon győznek, akkor jó eséllyel továbbjutnak a nyolcaddöntőbe. Így is lett: előbb simán kikaptak az olaszoktól (0-2), majd - némi meglepetésre - könnyedén megverték a cseheket (2-0, kiállítva: Ujfaluši). Hill a Brazília-Ghána (3-0) mérkőzés előtt is tudta, mi lesz az eredmény: a bangkoki maffia eldicsekedett vele. S minden úgy történt, ahogy jelezték: a ghánai védők néhányszor rosszul alkalmazták a lesszabályt, elkalandozott a figyelmük, Asamoah Gyant pedig kiállította a játékvezető, a szlovák Lubos Michel...
Illúzióromboló kötet ez, mégis kötelező olvasmány minden futballdrukker számára. Akik már eddig is gyanakodva figyelték a közép-európai futballpályákon zajló „focimeccseket”, azok igazolva látják majd gyanújukat.
Akik pedig hajlamosak arra, hogy saját csapatukat rózsaszín szemüvegen át figyeljék, és úgy tesznek, mintha a bunda éppen az ő környéküket kerülné el, azok inkább ne is lapozzanak bele ebbe a könyvbe. Mert amit ott olvasnának, az fájdalmas felismerésekkel járna számukra.

(Declan Hill: Bunda. Futball és szervezett bűnözés. Fordította: Szántó András. Milagrossa Kiadó, 2011, 380 oldal)

Gazdag József