A bundázó vallomása: „A könnyen szerzett pénz elvakított”

„A pénz rossz útra térített. Fiatalon kezdtem jól keresni, jöttek a diszkók, a kaszinók. Sokat éjszakáztunk, ahol csak lehetett, szórtuk a pénzt. Az idősebb játékosok vittek magukkal a játéktermekbe, mi pedig igyekeztünk rájuk hasonlítani. Aztán már ment minden magától. Kisebb összegekkel indult, de aztán egyre több és több pénzt eljátszottam. Adósságokba keveredtem.

A sportolóknak szükségük van az adrenalinra, a csapattársakkal pénzben kártyáztunk. Azt gondolom, a játékosok 20-30 százaléka űz valamilyen szerencsejátékot. Ez kicsit másféle adrenalin, mint a mérkőzéseken, ott az ember a játékra is koncentrál. 

Idővel már egyedül jártam a játékterembe, minden nap játszottam. A klubtulajdonosok általában tudták, hogy játszunk, de szemet hunytak felette. Fiatalok és hülyék voltunk, otthon hazudoztunk, hogy ne derüljön ki, mit csinálunk. Talán, ha akkor valaki elém áll, és figyelmeztet a veszélyekre, észbe kaptam volna.

Azért indultam el a játékterembe, hogy majd nyerek egy nagyobb összeget, és visszafizetem az adósságaimat. De egyre rosszabb és rosszabb lett, egyre mélyebbre csúsztam a gödörbe. Mindent elvesztettem, amim volt, szétvertem a családot. Már nem lehetett nem tudomást venni a problémáról, akkor kértem segítséget. Az első orvos, akihez fordultam, gyógyszereket írt fel, de azt nem akartam szedni. Ekkor kerestem meg egy nyitrai pszichológust. 

Úgy érzem, a futballpályafutásom nem tudott kiteljesedni. Az is tény, hogy nem adtam bele mindent a fociba, és valószínűleg ez meg is bosszulta magát. Liberecben sikeresek voltunk, ott is sokat jártunk mindenféle bulikba, kaszinókba. Nem volt jó menedzserem, nem tudtam a javamra fordítani azt, hogy kétszer bajnokok lettünk, és UEFA-kupát játszottunk. Mladá Boleslavba kerültem, onnan pedig Rózsahegyre, ahol nem éreztem jól magam. Amikor megzuhantam, a nyitraiaktól kaptam új esélyt, ott ismét fellendült a karrierem, Lengyelországból kaptam ajánlatot. A Lubinban töltött időszak segített kimászni az adósságokból. Ezután Nagyszombat következett, ott egy játékos vagy befut, vagy pofára esik. Majd jött a DAC. Rengeteg pénzt ígértek, de végül fél év alatt nagyjából 500 eurót kaptunk. 

Először Nyitrán találkoztam a meccsbefolyásolással. Azt mondták, van egy ilyen lehetőség könnyű pénzt keresni. Felkészülési meccsekről volt szó, nem gondoltam, hogy bárki is foglalkozni fog ezzel. Akik erre rászedik a játékosokat, pontos információkkal rendelkeznek, tudják, ki a szerencsejáték rabja, kinek vannak tartozásai. A fiúk 80 százaléka rá is bólint. 

Nyitrán és Dunaszerdahelyen is nekem kellett megkeresnem azokat a játékostársakat, akik segítenek a kívánt eredmény elérésében. Ismertem őket, tudtam, kinek kell szólni. De azt gondolom, azokban az időkben bárki belement volna. Nem lehet elképzelni, milyen körülmények uralkodtak akkor a DAC-ban. Voltak olyanok, akik lassan már nem tudtak mit enni.

Egy összekötő mindig ott ült a tribünön, és jelt adott. Általában élő fogadásokról volt szó, és nagyjából húsz perccel a meccs kezdete után derült ki, hogy kell-e valamit csinálni. Olyan is előfordult, hogy nem jött össze. Ha ez megtörtént, akkor vissza kellett adnunk a pénzt, ráadásul a következő meccset ingyen kellett megcsinálnunk. Ha tiltakoztunk, meg is fenyegettek. Egy-egy félresikerült bundameccsen ők óriási pénzeket buktak. Mi egy-egy meccsért 2500– 3000 eurót kaptunk fejenként, a pénzt mindig egy megbeszélt helyen, általában benzinkúton vettük át. 

Nem volt egyszerű a semmit sem sejtő játékostársak szemébe nézni, de elvakított minket a könnyen szerzett pénz. Nem bántott a lelkiismeret. Nem is törődtünk azzal, mit gondolnak a játékostársak, azt hittük, ez sosem fog kiderülni. Amikor kirobbant a botrány, nyilván kínosan éreztük magunkat…

Dunaszerdahelyen már kibírhatatlan volt a helyzet, az akkori iráni tulajdonos óriási fizetéseket ígért, amiből semmit nem láttunk. Tudom, hogy nem kellett volna bundáznunk, de abban az időszakban a csapat fele biztosan belement volna. Nem hiszem, hogy a többiek sejtették, mi zajlik, minden a mi kis csoportunkon belül maradt. Radványi Miklós edző viszont utólag megjegyezte, hogy mobiltelefonokat látott a kispadon… Mi nem fogadtunk, de néha mobilon is kaptunk utasításokat. A sokféle fogadási lehetőség is csak azoknak kedvez, akik befolyásolni akarják a meccseket, mert a lapok számát vagy egy tizenegyest még könnyebb elintézni, mint a végeredményt. Ez valakiknek komoly üzlet. 

2013. szeptember 11-én kopogtattak nálam a rendőrök. Hárman voltak, és nagyon udvariasan viselkedtek velem. Elvittek a rendőrőrsre, ott töltöttem az éjszakát. Vallomást tettem, nem volt értelme tagadni. Így ért véget a pályafutásom. 
Huszonöt évre eltiltottak a focitól. Ami ezután jött, nem volt könnyű időszak. Álmatlan éjszakáim voltak, mindig azon járt az agyam, mit csináltam az életemmel, mennyi pénzt elherdáltam. Megszoktam egy életstílust, amelyből alább kellett adnom. Most már nincs adósságom, tiszta a fejem. Egy építkezésen dolgozom, szórólapokat hordok szét. Néha még fogadok egy-két meccsre, szigorúan legálisan, fogadóirodákban! A játékautomatákat azonban elkerülöm. 

A Szlovák Labdarúgó-szövetségen keresztül most szeretnék a fiatal játékosoknak segíteni. A tiszta játékért folytatott kampány keretében végigjárjuk a klubokat. Ezen az előadáson én nagyjából tíz percet beszélek, elmesélem a játékosoknak a történetemet. Talán valakit ez is visszatart attól, hogy rossz útra tévedjen.”

Az egyes szám első személyben leírt történetet a Denník N pódiumbeszélgetésén elhangzottak és az utána készített interjú alapján állítottuk össze.