Más életet éltek, mint az átlagember, nem volt semmi gondjuk

A France Football egyik vezető munkatársa, Jean-Jacques Vierne 1997-ben arról értesített, hogy közösen fogjuk vallatóra a 70. születésnapját ünneplő Puskást. Öcsi bácsit megromlott egészségi állapota miatt ma már nehéz lenne ilyen hosszan faggatni – reméljük mielőbb meggyógyul –, úgy véljük azonban, hogy Olvasóink egyetértenek velünk abban: az akkori interjú minden szava igaz lenne ma is...

Öcsi bácsi, a te igazi történeted tulajdonképpen a második világháború idején kezdődött ...

A háború kitörése után nagyon nehéz lett az élet. Mi focisták az akkori viszonyokhoz képest is jobban éltünk egy picivel, de ez főleg a csapat körüli mecénásoknak volt köszönhető.

A háború utáni zűrzavart kihasználva könnyen Nyugatra mehettél volna...

Ki tudta akkor még, hogy mi lesz a Nyugat, és hogy mit jelent számunkra az oroszok bejövetele. Pedig nem sokkal később, 1947-ben már konkrét ajánlatot is kaptam Olaszországban, amikor a válogatottal Torinóban meccseltünk. Odajött hozzám két pofa, és egy papírt lobogtattak meg előttem, amin szerintük az állt: ha leszerződöm a Juventushoz, százezer dollár üti a markomat. Ennek ellenére eszembe sem juthatott komolyabb formában, hogy elhagyjam az országot.

ĺgy aztán maradtál a Kispestben, amelyből nem sokkal később Honvéd lett...

Már köztudott, hogy az egész dolgot Sebes szervezte, bevallom, én az elején nem igazán értettem egyet azzal, hogy más csapatoktól hatalmi szóval hozzuk el a legjobbakat, de aztán rájöttem: nekem is jó, ha a legjobbakkal játszom egy csapatban

A bajnokságban is az MTK volt a legnagyobb vetélytársatok?

Szerintem a vetélytárs szó túlzás, hiszen minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az ötvenes évek elején kialakuló Honvéd a világ legjobb csapatának számított.

Ha már a hadsereget említetted: ugye, akkoriban alakult meg a sportszázad is?

Először valamiféle katonás rendet akartak velünk is betartatni, de hamar rájöttek, hogy ennek semmi értelme. Én lettem a „szóvivő”, ha valami gondunk akadt, mindig én beszéltem meg a felső vezetéssel. Később odáig fajult a szemtelenségünk, hogy az eltávozási engedélyünket is aláírtuk magunknak, ha éppen fröccsözni támadt kedvünk valamelyik kiskocsmában.

Köztudott volt a Farkas Mihályhoz való „kötődésed”. Mi ebből az igazság, illetve mennyi a legenda?

Talán annyi, hogy vagányságom miatt engem szeretett a legjobban, és ezt gyakran éreztette is velem. Ilyenkor kifaggatott, hogy mi a helyzet, mik a legkomolyabb gondok, mit kellene ahhoz tenni, hogy vasárnap biztosan győzzön a Honvéd.

A Honvédban gyakorlatilag az történt, amit te akartál...

Ez is túlzás, bár kisebb-nagyobb kilengéseket megengedhettem magamnak, de ugyanígy Cucu, Kocka, vagy Zoli is, sőt, kisebb stikliket mindenkinek elnéztek. Nem mindig tartottuk be a kiszabott edzésidőket, ha nem volt kedvünk futni, oda-odaszóltunk Kalmár Jenőnek: – Fusson maga! Emellett még a kajával csaltunk: hiába írt elő a meccs előtti étkezésekre pürét a doki, ha megéheztünk, mindig megtaláltuk a módját annak, hogy egy kis pörkölthöz hozzájussunk.

A négyéves veretlenségi sorozat után elérkezett a berni vébédöntő. Hogyan éltétek meg ti az utána következő időszakot?

Tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a rendőrség és a hadsereg illetékesei megkértek minket, hogy néhány napig – amíg a tömeg lecsendesedik – ne menjünk ki az utcára.

Érdekes lehetett viszont maga a hazatérés, az immáron történelemmé vált tatai kitérő...

Nagyon meleg helyzet volt, mert Bernben a szállodánk előtt két tíztonnás teherautó várt pótkocsikkal, hogy kivigye a csomagjainkat a berni pályaudvarra. A magyar határnál Vass Zoltán fogadott bennünket, ő közölte velünk: Rákosi Mátyás elégedett a szerepléssel, ezért a csapat tiszteletére díszvacsorát ad Tatán. Összenéztünk: Jézusom, mi lesz ebből? A vonat nem vár, míg megvacsorázunk, Rákosinak meg nem szólhatunk, hogy féltjük a szajrét, együnk inkább Pesten... Azonnal elrohantam telefonálni – szerencsére a vonat jó ideig állt az állomáson –, és mire Tatára értünk, Östreicher Emil ott várt bennünket 6 teherautóval és negyven bakával. Átpakolták a holmit, és Rákosi még csak beszéde közepén tartott, amikor lihegve jött Ónódi Lali az üzenettel, hogy minden rendben, biztos kezekben van a teljes szajré.

Az úgynevezett „csempészetekről” is sok történet forog közszájon...

Nézd, nekünk akkoriban sok mindent elnéztek, és mindegyikünk kihasználta ezt a lehetőséget, amellyel azonban soha nem éltünk vissza. Gyakran fordult viszont elő, hogy önzetlenül hoztunk be holmikat.

A berni döntő után szinte „pillanatok” teltek el 1956 októberéig... Sokan úgy vélik: az elbukott döntő követő üntetéssorozat volt 56 főpróbája...

Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy mi készülődik Magyarországon, de szerintem másoknak sem. Biztos furcsán hangzik, de mint már említettem, mi, futballisták kissé más életet éltünk, mint az átlagemberek. Nekünk nem volt semmi gondunk, a többiekhez képest sokat kerestünk, és megbecsültek minket.

Ha jól tudom, a Bilbao elleni két BEK-mérkőzés után kaptátok azt a bizonyos dél-amerikai ajánlatot...

Ez már Belgiumban történt, a Flamengo elnöke juttatta el hozzánk ajánlatát: tízezer dollár meccsenként, plusz a repülőjegyek és teljes ellátás. Ez akkoriban királyinak mondható ajánlat volt, nem beszélve arról a pazar lehetőségről, hogy eljuthattunk végre Dél-Amerikába. Mint ismeretes, az MLSZ azonban nem engedélyezte a túrát, ezért a Cosmopolitan Hotelben szavazásra tettük fel a kérdést: menjünk-e, vagy maradjunk? Bozsik Cucu nem támogatta az utazást, szerinte mindenkinek haza kellett volna térnie, de ennek mi nem sok értelmét láttuk, az otthonról érkező hírek még mindig hatalmas káoszt emlegettek. Akkor azonban még eszünk ágában sem volt disszidálni, ahogy akkor mondták, bizonyság erre, hogy egy otthonról felhívó újságírónak is azt nyilatkoztam: kimegyünk Dél-Amerikába, és legkésőbb március 31-ig hazatérünk.

Sebes mindenesetre gyorsan kiutazott hozzátok...

ĺgy van, de semmi jót nem mondott, tolmácsolta ugyanis az otthoni vezetés döntését, miszerint illegálisnak minősítették a túrát, és azonnal menjünk haza. Hiába mondtuk az Öregnek, hogy nincs értelme hazamenni, amíg otthon lövöldöznek, Sebes végtelenül becsületes volt, mert egy szóval sem mondta, hogy ne menjünk el a túrára, csak az otthoni tiltó döntést közölte velünk. Mi egyébként felajánlottuk neki, hogy jöjjön velünk, vezesse le a túrát, de Guszti bácsi nemet mondott. Mi – mivel asszonyaink, gyerekeink addigra már kijutottak hozzánk – végül elfogadtuk az ajánlatot, és elutaztunk Dél-Amerikába.

Mi történt a túrát követően?

Visszautaztunk Bécsbe. Ott addigra már vártak minket a különböző „misszionáriusok”, hogy beszéljenek a fejünkkel, ennek a lényege természetesen az volt, hogy azonnal térjünk haza. Elmondták, ki milyen büntetésre számíthat, a lényeg az volt, a legsúlyosabb szankció rám, mint csapatkapitányra vár.

Végül a maradás mellett döntöttél...

Amikor utoljára találkoztam az MLSZ vezetőivel Bécsben, ultimátumot adtam nekik. Ha meggondolják magukat az eltiltásommal kapcsolatban, akkor hazamegyek, ha nem, akkor agyő! Az OTSB vezetőinek utolsó válasza is nemleges volt – addigra Kocsis és Czibor már el is hagyták Ausztriát, én pedig kevéssel a 30. évem előtt úgy éreztem: az eltiltás tulajdonképpen pályafutásom végét jelentené. Közöltem az MLSZ főnökeivel, hogy köszönöm, ebből nem kérek, és néhány nappal később Olaszországba repültem, és egy ideig Bordigherában éltünk a családommal.

Játszani viszont nem játszhattál...

Nem, mert az MLSZ a FIFA-n keresztül külföldre is kiterjesztette az eltiltásunkat, ezzel azt akarták elérni, hogy a disszidáló játékosok ne lehessenek profik. Én azért jelentkeztem Bécsben a Wiener SC-nél, akkor már ott dolgozott Östreicher is, aztán a kinti magyarokból alakult gálacsapattal játszottam néhány mérkőzést. Végül a FIFA hat hónapot elengedett a büntetésemből, de így is másfél évig maradtam – profi – játék nélkül.

Sokáig azonban nem kellett csapat nélkül maradnod, és a sikersztori további része a Realhoz történt szerződésed óta mindenki előtt nyitott könyv...

Ezerkilencszázötvennyolc februárjában a FIFA bejelentette, hogy augusztus 15-től megadja Kockának, Czibornak és nekem a játékengedélyt, amit a magyarországi lapok persze felháborodottan kommentáltak. Ami viszont érdekes: az MLSZ-t meg sem hívta a FIFA az ügyünkben folytatott tárgyalásra. Akkor már kezdtem visszanyerni a formámat, komoly edzésbe álltam, és próbáltam minél többször beszállni az Ausztriában játszott gálameccsekre. A Gerngross ellen például májusban játszottunk, emlékszem, 16:0-ra nyertünk, és egymagam 5 gólt lőttem. Istenem, bár ma rúghatnék csak egyet...