Legyen mindig jó, Öcsi bácsi!

Szellemi vezére, frontembere és 1950-től 1956-ig kapitánya volt a Honvédnak és a válogatottnak. Hogy minek köszönhetően? Évekkel ezelőtt ezt válaszolta e sorok írójának: „Talán jó kedélyemnek. Nem bántottam soha senkit, nem lógtam ki a sorból, nem vártam el előjogokat, előnyöket. Valószínűleg ezért becsültek a társak. Ezért esett meg, ha elkaptuk a fonalat, akkor nem nagyon állhatott meg előttünk senki. Úgy voltunk vele, hogy vagy nyerünk, vagy kikapunk, de játszunk. A játék az, amit mindennél jobban szerettünk...“

És a repülő őrnagynak becézett Puskás fantasztikusan futballozott. Ahogy a német futballprofesszor, Dettmar Cramer mondta róla, zseniális játékos volt, óriási tehetségű csatár. Csodálatos bal lábával nemcsak a magyar futballtörténelmet írta, hanem a Real Madridét is.

Kitűnően cselezett, nagy stratéga volt és gólerős. Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy rengeteget mozgott, támadásokat indított és mindig ott volt a befejezéseknél is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy 84 válogatott találkozón (ezen kívül négyszer játszott a spanyol csapatban) 83 gólt lőtt (a világon ennyiszer senki sem volt eredményes címeres mezben), négyszeres magyar (1948, 1950, 1951, 1953) és négyszeres spanyol gólkirály (1960, 1961, 1963, 1964). A Real színeiben 324 gólt lőtt, nyert vele három BEK-et és egy Világ Kupát, egyedül ő szerzett négy gólt egy BEK-fináléban, négyszeres magyar és hatszoros spanyol bajnok; 1960-ban Európa második legjobb labdarúgójának választották.

Nem kevesen mondták róla, hogy ő állította össze a magyar válogatottat. Mi hát az igazság, milyen volt a viszonya Sebes Gusztáv szövetségi kapitánnyal? „Nagyon korrekt, respektáltuk egymást. Guszti bácsi a meccsek előtt hármunkkal, Bozsikkal, Hidegkutival és velem egy külön kis megbeszélést, amolyan taktikai értekezletet tartott. Felhatalmazott bennünket, hogy menet közben változtassunk a vele megbeszélt taktikán, ha úgy látjuk, az ellenfél is változtat. A közönség persze csak azt látta, hogy mi hárman összefutunk, váltunk néhány szót, és rögtön azt gondolták, én irányítom a csapatot. Én mindig szót fogadtam a szövetségi kapitánynak.“

A sokat emlegetett németek elleni 1954-es vb-döntőről így beszélt: „Azt állítják, eladtuk a meccset. Én nem tudok ilyesmiről. 2:0-nál azt hittük, megnyerjük. Azt hittük? Biztosak voltunk benne. Később a szememre vetették, miért vállaltam a játékot. Mert a mérkőzés kezdete előtt nem fájt a lábam, és azt mondták, játsszam. Miért ne játszottam volna?“

A véresen elfojtott 56-os a magyar forradalom idején a Honvéd külföldön portyázott. Sokan visszatérek Magyarországra, Puskás nem. Bécsben maradt, majd Milánóba ment, az Inter csalogatta, de szerződtetéséből nem lett semmi. Puskás pedig szedte magára a kilókat... Amikor közhírré vált, hogy a Real érdeklődik iránta, nem kevesen csóválták a fejüket: nagy súlyfeleslegén kívül már 30 esztendős... Mi volt a titka, hogy az elparentált futballista szinte egyedülálló karriert futott be Spanyolországban? ĺme a válasz: „Másfél évig nagyon nehezen kaptam össze magam. De hát csak magamra számíthattam, nem volt más választásom, kínkeservvel le kellett fogynom. Hogy Magyarországon miért nem voltam erre képes? Akkor a fociban első voltam, Spanyolországban viszont hiába volt a hírem, az aranycsapat híre, az emlékek, meg a nimbusz, nem segített. Belecsöppentem egy egészen más világba, szerződésre váró profik közé. Itt megértettem: csak egy vagyok a sok közül. Megértettem, hogy ha ki akarok emelkedni, azt kell csinálnom, amit mondanak. Nem a tudásommal lettem itt jó labdarúgó, hanem a hozzáállásommal. Az emberekről a világon mindenütt elmondják, hogy ilyenek, meg olyanok, pedig csak megpróbálnak alkalmazkodni és aztán vagy tudnak vagy sem. Büszke vagyok arra, hogy a spanyol válogatottban és a Realban futballozhattam. Ez külön fejezet az életemben. Di Stefano eleinte féltékenyen nézett rám, de amikor látta, hogy azért tudok focizni, jó barátok lettünk.“

Az olimpiai bajnok és vb-ezüstérmes Puskás, mindenki Öcsije, Öcsi bácsija (Hispániában Pancho volt a művészneve) 1965-ben fejezte be pályafutását. Edzőként a Panathinaikosszal bejutott a BEK-döntőbe, tevékenykedett az USA-ban, Ausztráliában, az arab világban. Most nyugdíjas életét éli Budapesten. Tiszteletbeli ezredes, a magyar sport tiszteletbeli nagykövete. Egykoron a következőket mondta e sorok írójának: „Sohasem vagyok letört. Ha valami nem megy, hát azt mondom, holnap jobb lesz.“

Legyen mindig jó és jobb, Öcsi bácsi!

PUSKÁSRÓL MONDTÁK

A legendás Aranycsapat még élő tagjai, szeretettel emlékeznek a Puskás Ferenccel együtt eltöltött időkre.

Grosics Gyula: – Nagyon boldog vagyok, hogy olyan kiváló embert és játékost ismerhettem és ismerhetek, mint Puskás Ferenc. Nem lehet eléggé méltatni a pályafutását. Öcsit a világon mindenütt ismerik, tudásával, személyiségével a legnagyobbaknak kijáró elismerést vívta ki. Szinte többet voltunk együtt az edzőtáborokban és a mérkőzéseken, mint családjainkkal. Mindig vidám, tréfára hajlamos volt. Sokszor az ő hangulata határozta meg a csapatét is.

Buzánszky Jenő: – Puskás Ferenc a magyar labdarúgás történetének talán legkiválóbb játékosa volt. Akik látták futballozni, csodálták. Itthon mindenki Öcsijeként, Spanyolországban Panchóként, Angliában pedig „száguldó őrnagyként“ művelte a legmagasabb szinten a sportágat. Természeténél fogva a pályán is szeretett irányítani. Azonnal reagált az ellenfél játékára, ha kellett, pillanatok alatt változtatott az öltözőben megbeszélt taktikán. (MTI)