Különlegesen jó érzés másokért is küzdeni, állítja az egykori tőrvívó

A mindenhol kikerülhetetlen kérdéssel hamar szembekerült az 1955-ben egyéniben és csapatban is világbajnok, az 1964-es tokiói olimpián aranyérmes kiválóság. Elmondta, hogy a bátyja – aki a Piarista Gimnázium tanulója volt – vívott, és egy idő után őt is rendkívül kíváncsivá tette ez a sportág. „A világháborút követően az volt a leggyakoribb mondás, hogy a lányoknak nem kell semmilyen sportot űzniük. Ám én annyira kitartó voltam, hogy nem lehetett visszatartani, és a BEAC vívótermében kötöttem ki.”

Később, mesélte Sákovicsné, három olyan mesterrel is összejött – Szabó László, Somos Béla, Vass Imre –, akik valamennyien a nemzetközi színvonalat képviselték. Mindháromtól igen sokat tanult. Ahhoz viszont, hogy 1955-ben kétszeres világbajnok legyen, még számos más dologra is szüksége volt. „Elsősorban a fiatalokra jellemző szorongásmentes vagányságra és némi szerencsére is.”

Többször is szóba került az 1964-es, tokiói olimpia, ahol Ágoston Judit, Juhász Katalin, Marosi Paula és Rejtő Ildikó társaként megnyerte a női tőrcsapatok versenyét. Elmondása szerint ott is bebizonyosodott, hogy könnyebb egy csapat tagjaként mindenkiért küzdenie a páston, mint amikor egyéniben kizárólag a maga sikerének a kovácsa. „Másokért is küzdeni, ez egy különlegesen jó érzés” – hangsúlyozta és azt is hozzátette, hogy a páston mindenki a maga érdekeit tartotta szem előtt, és úgy vívott, civilben viszont mind a mai napig igen-igen jó kapcsolatban vannak egymással. Mindössze azt sajnálják, hogy Ágoston Judit különösebb előzmények nélkül, hirtelen hagyta itt társait.

Jelenéről is szólt a bajnoknő, aki számára immár sok éve az unokák jelentik a legfőbb motivációt. Fia és lánya révén két-két unokája van, akik nélkül sokkal sivárabb lenne az élete. ⋌(jochapress)