Kivégzés

GAZDAG JÓZSEF

Mi lehetett a legrosszabb a braziloknak? Reggel felébredni, és rájönni, hogy az 1:7 nem csak egy rossz álom volt.

Ebből a brazil csapatból nemcsak Thiago Silva meg Neymar hiányzott, hanem a teljes védelem. Meg a középpálya. Meg a csatársor. Meg a spiritusz. Egy kis tűz, egy kis élet. Az ugyanis kevés, ha a himnusznál odateszik magukat.

A németek az első félidőben nem egészen három perc alatt három gólt lőttek. Erre mondják: Blitzkrieg. A futballtörténelem legszebb, legcsodálatosabb és legbrutálisabb három perce volt. Meg a legfájdalmasabb, persze. A brazilok sírtak. A brazilok zokogtak. A meccs után pedig felgyújtották az autóbuszokat.

Azt sejteni lehetett, hogy a vb-arany közelségétől megmámorosodó, a tornát eddig végigszambázó brazil szurkolók katasztrófaként fogják megélni, ha kikapnak. Ráadásul ez nem is vereség volt. Hanem kivégzés. Egyenes adásban, az egész világ szeme láttára. A brazil futballt lefejezték.

Elemezhetnénk a meccset, de ezen nincs mit elemezni. Csak az egyik csapat futballozott. Nem a brazil. Még a legfelkészültebb angol kommentátorok is, akik könyvtárnyi szaktudásukkal ültek le meccset nézni, csak annyit tudtak hozzáfűzni a látottakhoz: „What the hell is going on?”

Mi a frász történik itt?

Itt, kérem, éppen paradigmaváltás történt. A „joga bonito” helyett színre lépett a „joga schönito”. (A német válogatott pontosan kettővel szerzett több gólt a Brazília elleni vb-elődöntőben, mint ahány gólt lőtt Anglia az utóbbi két vébén összesen…)

Ne féljünk a nagy szavaktól: amit a németektől láttunk, az minden idők egyik legjobb csapatjátéka volt. Ebből a Wundermannschaftból nehéz bárkit is kiemelnünk: Klose történelmet írt, Khedira oktatott, Müller alkotott, Kroos pedig… Úristen, látták azokat a keresztlabdákat? Kroos volt a meccs hőse. Két gól, egy gólpassz.

Brazil–német 1:7. Slussz, passz.

Ez az eredmény lemoshatatlan billog lesz, a vereséget elszenvedő brazil játékosokat évtizedek múlva is ezzel szembesítik majd. Az például biztos, hogy Frednek vége, focistaként megszűnt létezni. Tavaly kellett volna visszavonulnia, a Konföderációs Kupa után. Akkor még volt valaki. Egészen döbbenetes, hogy miközben a braziloknak ott van Ronaldinho, Robinho, Kaká, Coutinho vagy Lucas Moura, a vébére nem őket, hanem Fredet nevezték. (S itt kérünk bocsánatot Ronaldinhótól, amiért egy mondatban szerepeltetjük Freddel.)

A brazil–német meccsen az is kiderült (ismét), hogy Mourinho egy zseni: még a világbajnokság előtt eladta David Luizt a PSG-nek, méghozzá rekordösszegért (50 millió fontért). Korábban senki nem fizetett ennyit egy hátvédért – pláne nem egy összevissza futkosó, fegyelmezetlen operettfocistáért, akit kétszer ki lehetett volna állítani a németek ellen (előbb egy ingerült könyökös Klosénak, aztán egy elmebeteg rúgás Müller felé).

A nagy kérdés most már az, talpra tud-e állni a brazil futball egy ilyen megalázó vereség után. Restartolniuk kell a rendszert, ez nyilvánvaló. Lerombolni a mítoszokat, elindulni az alapoktól. Nem lesz könnyű meló – de talán vannak annyira bölcsek, hogy az újrakezdéshez nem Pintér Attilát nevezik ki szövetségi kapitánynak.