Király és Kleinheisler a király

Tragikusan indult a csütörtöki nap: a délelőtti órákban jött a hír, hogy a magyar válogatott egykori kapusa, a rákbetegségben szenvedő Fülöp Márton 32 évesen elhunyt. Este aztán a magyar focisták gyászkarszalaggal futottak ki az oslói stadion gyepére a Norvégia elleni pótselejtezőn, ahol hosszú idő után ismét igazi közösségként, szimpatikus csapatként küzdöttek a győzelemért, önmagukért, a szurkolókért és alighanem Fülöp Mártonért. Szép estét szereztek nekünk, a válogatott 1:0-ra legyőzte Norvégiát, ezzel előnyből várja a holnapi budapesti visszavágót. Ötlettelen norvégokA meccs előzetes elemzéséhez képest sok újdonságot nem kaptunk a találkozótól. A norvégok domináltak, sokkal többet próbálkoztak kapura lövéssel (22:6), többet passzoltak (457:251) és elképesztő fölényt harcoltak ki a szögletrúgások területén (16:0), ezt a játékot azonban a kezdetektől fogva gólra játsszák, s ebben mi voltunk a jobbak (0:1). A norvég dominancia meggyőzőnek látszott, a hazai játékosok gyorsabbnak, erőteljesebbnek tűntek a magyaroknál, csakhogy a játékukban egyáltalán nem volt átütőerő, ötlet. A kreativitás teljes hiánya idővel a magyar válogatott játékosait magabiztossá tette, Guzmics Richárd például még sosem játszott olyan pontosan és okosan, mint ezen a hideg csütörtöki estén.  Szerencse is kellettJegyezzük meg önkritikusan: szerencsénk is volt. Ha a harmadik percben a 100. válogatott mérkőzésén szereplő Király Gábor nem véd fantasztikus reflexmozdulattal Skjelbred közeli lövésénél, könnyen sírás lehetett volna ennek a partinak a vége. Csakhogy Király védett, és később is védett, ha kellett, volt ugyanis még néhány kósza norvég ziccer. A magyarok egyik legjobbja ezúttal a korábban sokak által kritizált mackónadrágos kapus volt. Storck nem őrült megS maradjunk még egy kicsit a kritizálásnál. Bernd Storckra az elmúlt hónapokban először azért néztek kigúvadt szemmel a magyar futballközvélemény képviselői, mert menesztette a teljes edzői stábot maga mellől. „Megőrült” – gondolta mindenki, amikor aztán a válogatott norvégok elleni bővebb, majd szűkebb keretébe meghívta Kleinheisler Lászlót. Tegnap ráadásul a kezdőbe is nevezte a focistát. A Videoton játékosa idén ősszel tétmeccsen még nem játszott (jelenleg a Videoton B csapatában dekkol), Storck az U21-es válogatottban nyújtott teljesítménye alapján számolt vele a „felnőttek” között. „Jelenleg ő az egyik legjobb magyar futballista” – mondta néhány nappal ezelőtt Kleinheislerről a szövetségi kapitány, aki szerint a focistáról igen lelkesen nyilatkozott Andreas Möller, a magyar válogatott újonnan kinevezett segítője is. Ezek után szinte törvényszerű, hogy a magyar csapat Kleinheisler László meglepetésgóljával győzött Oslóban. Ráadásul a játékos nemcsak a gólja miatt dicsérhető: végig koncentráltan, „élesen” futballozott ezen a kulcsfontosságú mérkőzésen. Pszichológiai játszmaA meseszerű történetnek két tanulsága van, s ezeket a vasárnapi visszavágó előtt nem árt rögzíteni. A Kleinheisler-sztori megmutatja, hogy néha „jó az idegen a háznál”, az olyan független, külső tekintet, amely csak a teljesítményt és a képességeket veszi figyelembe. Bármi is lesz, a német stábnak nem kis szerepe van abban, hogy a magyar válogatott évtizedek óta először nyert meg egy tétmeccset komoly ellenfél ellen, idegenben. Az oslói mérkőzés másik tanulsága: a futball valójában a bizalomról és az önbizalomról szól. Pszichológiai játszma. Kleinheislernek láthatóan szárnyakat adott, hogy bíznak benne, a magyar válogatott játékosai pedig, ahogy ráéreztek a meccs és az ellenfél ritmusára, végig kontroll alatt tudták tartani a játékot.  Ha ezt Budapesten is meg tudják ismételni, akkor könnyen lehet, hogy harminc év után ismét ott lehetünk egy nagy világversenyen. És egy Üllői úti siker után – ezt fenntartjuk! – ezerszer jobb érzés lesz Eb-részvevőnek vallani magunkat, mint lett volna az a lettek győzelme vagy a törökök veresége esetén, pótselejtező nélkül. Így legyen!