Játékölő győzelmek

J. MÉSZÁROS KÁROLY

Nyertünk! – dobja örömmel félre az iskolatáskáját a hazaérkező lurkó, és jókedvűen megy vacsorázni, tanulni. Mikor kikapnak, nem ilyen egyszerű a helyzet. Mondjuk úgy, nehezebb elviselnie a vereséget. Mert azt kódolták bele, hogy neki, nekik csak győzni kell, lehet. Más nem szükséges. A siker felé vezető utat pedig az edző tárja eléjük. Eszköztárában a taktika, az erőnlét s még ki tudja, mi minden található. Vajon hányszor jön elő a játék, az önfeledt kikapcsolódás engedélyezése? Talán csak néhány percre az edzés végén, vagy olyankor, mikor nincs ideje, kedve a gyerekekkel bajlódni. Máskor, legtöbbször a sikert, a győzelmet kell megalapozni. Mert csak az érdekli a klubvezetőket, a szurkolókat, másnak nincs különösebb értéke. Még a legkisebbeknél se. Mindössze a tornagyőzelmet, a bajnokság megnyerését jegyzik, az utolsókat nemigen veszik észre.

Aztán telnek az évek, apró főszereplőnk felcseperedik, szorgalmasan látogatja az edzéseket, habzsolja a győzelmeket, irtózik a vereségektől. És egyszer csak az élvonalban találja magát, ha egyáltalán eljut odáig. Kimegyünk őt megnézni, és azon csodálkozunk, hogy mindent látunk, csak játékot nem. De közben tapsolunk, utána dicsérünk, mert nyertek. Ennél meg nincs fontosabb.

Egyik hazánkfia kilépett ebből a világból. Öt évet Angliában élt. Neki könnyebb kimondania, hogy a sportban túlságosan eredménycentrikusan nevelünk, mindent a játékölő győzelmeknek rendelünk alá. Pedig kiskorukban, ameddig csak lehet, engedni, hagyni kellene a gyerekeket játszani, hogy ne csak a szobájukban, hanem a pályán is élvezhessék a játék örömét. Felszabadultan, adottságaikat fejlesztve, tehetségükből merítve.

Néha nem árt ilyen észrevétel. Nem mintha mi nem érzékelnénk, hogy a győzelmi vágy divatos eszköztára a játékból merít a legkevesebbet. Elhiteti velünk, hogy nincs más út, s ez járható még a bajnokságok legalacsonyabb osztályában is. Ezt szoktuk meg, ebben élünk. S arra számítunk, hogy újabb öt év elteltével Angliát látott hazánkfia is elfelejti, amit most mondott. Mert addigra magával sodorja a hazai szokások áradata.