„Itthon más a dicséret”

„Estig beszélhetnék, és még mindig csak az elején lennénk” – jegyezte meg a 70. születésnapját a napokban ünneplő Pecze Károly a pályafutásának emléket állító könyv bemutatója után. Lehetetlen egy 35 éves karrier minden mozzanatát egy interjúban felidézni, de a közönségkedvenc futballedző sok érdekes pillanatot felele- venített beszélgetésünk alatt.

Február 7-én töltötte be a 70. életévét. Mely időszakokra emlékszik vissza a legszívesebben a 35 éves pályafutásából?

Mindenhol jól éreztem magam, mert mindenhol jó csapatokat edzettem. Sikerült is jó eredményeket elérni, és mindenütt nagy volt az öröm és a megbecsülés is. De ha választanom kellene, két csapat emelkedik ki: az egyik a dunaszerdahelyi DAC, ahol a klub talán legnagyobb történelmi sikerét értük el azzal, hogy feljutottunk a csehszlovák első ligába, ott a harmadik helyet szereztük meg, indulhattunk az UEFA-kupában. Ezt az egészet megkoronázta egy Bayern München elleni mérkőzés. Ilyesmi ritkán történik meg egy kis ország kisvárosának csapatával... A második csúcsot pedig a nagyszombati Spartakkal értük el, három év alatt sikerült megmozdítani a sziklákat.

Hogyan tudta meghódítani a közönséget?

Korábban is kijárt a közönség Dunaszerdahelyen és Trnaván is, ki-kinézegettek a stadionba, de talán kicsit csüggedtek, fáradtak voltak azután, hogy az egyik helyen nem sikerült a feljutás, a másik helyen meg csak tengődtek, épphogy bentmaradtak. Dunaszerdahelyen a támadófutballal el tudtam nyerni a közönség bizalmát, együtt élt a a csapattal a város, a járás, az egész Csallóköz, s ezekből a tapasztalatokból indultam ki Trnaván is. Amikor még a diplomamunkámat írtam, gyakran jártam Nagyszombatba edzésekre, mecscsekre anyagot gyűjteni, az volt az a nagy Trnava, ahol Adamec és Kuna is játszott, amely bajnokságot nyert, majd a BEK-ben elődöntőig jutott, és az Ajaxszal találkozott. Meghatottan néztem, milyen rengeteg néző van a stadionban, milyen odaadóan tudnak drukkolni, de akkor eszembe sem jutott, hogy egyszer én is itt fogok edzősködni. Az viszont megfordult a fejemben, hogy jó lenne valahol edzőként olyasmit csinálni, ami felkelti a nézők figyelmét.

Miért volt különleges Dunaszerdahely és Nagyszombat?

Futballbolond város mind a kettő. Szeretik a sportot, a csapatot, büszkék arra, hogy a csapat őket képviseli. A lokálpatriotizmus mindkét helyen nagyon erős. Egyik sem tartozik a nagy városok közé. A Slovan–Trnava mindig derbi volt, dőlt a kerítés, már a múltban is. Ebből még máig megmaradt valami. De ennek az volt a lényege, hogy a Slovan nagycsapat, a Trnava meg kicsi volt, és a kicsi mindig igyekszik magát egyenrangúvá tenni a naggyal. Dunaszerdahelyen nemzeti hősök lettünk, amikor egyszer sikerült döntetlent játszanunk a nagy Spartával. Korábban mindig kiporolták a nadrágunkat, és ettől csak egyre erősebb lett a vágy, hogy adjunk már vissza nekik valamit. Akkor tört meg a jég, amikor Dunaszerdahelyen, bár 1:3-as vesztésre álltunk, sikerült döntetlenre hozni a meccset. Külföldön is a vállukon hordoztak, ha sikerült jó eredményt elérni, de az nem itthoni hangulat volt. Itthon teljesen másképp veszi az ember a dicséretet.

Mindegyik állomáshelyén imádta a közönség. Mi volt ennek az oka?

Nem tudom. Sehová nem indultam ilyen tervekkel, csak arra gondoltam, hogyan csalogassam a stadionba az embereket. Ez olyan, mint egy színház, nem magának csinálja az ember. Jön a szombat, fellép a csapat, és én vagyok a rendező. Mielőtt átvettem a nagyszombatiak irányítását, részt vettem egy hathetes tanulmányúton Németországban. Akkor jöttem haza a krakkói Wislától, és továbbra is külföldön szerettem volna dolgozni. Az volt az álmom, hogy elmenjek a német ligába, csak a másodikba… De ehhez nyelvtudásra volt szükségem, ezért beiratkoztam kint egy hathetes nyelvtanfolyamra. Délután pedig jártam a Bayern München, az 1860 München, a Frankfurt, a Darmstadt edzéseire, meccseire. Ott láttam azt a játékfelfogást, az offenzív pressinget, amit később itthon is meg akartam honosítani, és láttam azt is, hogyan gyakorolják.

Mennyire volt nehéz megvalósítani az elképzeléseit?

Más a mentalitás a két országban. Németországban minden precíz, automatikus, nálunk meg kell győzni az embereket. Mert ha nem sikerül meggyőzni őket, jön a szöveg: „Miket találsz ki, hülye vagy!”, hiszen egy kemény edzés fáj. Hasznomra vált, hogy Németországban feltöltődtem, láttam, hogy ott teli van a stadion, és elkezdtem figyelni, mi ennek a játékmodornak az alapja, hol rejlik az, amire fel tudna figyelni a hazai közönség is. Ezután jött a felkérés a nagyszombatiaktól, én pedig közben rádöbbentem, hogy lehetetlenség kijutni a német futballba, ott csak olyan edzőket alkalmaztak, aki ott is futballozott. Kocianon kívül nem volt más csehszlovák tréner az első meg a második Bundesligában. Megértettem, hogy ott nincs keresnivalóm, nem akartam illúziókat kergetni, ezért igent mondtam a Trnavának.

A nagyszombatiaknál nagyon jó csapatot épített.

Sikerült meggyőznöm a vezetőséget, hogy én választhassam ki a játékosokat. Olyanokat kerestem, akiknek van fülük, szóval hallgatnak, meg van fejük, szóval gondolkodnak, és éhesek a győzelemre. Nem akartam olyan játékost, aki jó meg szép, csak langyos. Az én taktikámhoz jó fizikai felkészültség kellett, hiszen a letámadásos pressingnek az a lényege, hogy a labda elvesztése után valamennyi játékosnak nagyon gyorsan át kell váltania arra, hogy a labdát vissza kell szerezni. Nem volt idő kifújniuk magukat. Ezt nem volt könnyű megszokni, de fokozatosan kezdtek belejönni, én pedig észrevettem, hogy a közönségnek is tetszik. Az előző évi kiesőjelölttel sikerült a 6. helyen végezni, az azt követő két évben pedig a bajnoki címért harcolni. Ez végül – a rimaszombati események miatt is – nem jött össze, de ez is benne van a játékban. Megtanultam, a foci nemcsak a kapu előtt játszódik, hanem a kapu mögött is. Ez már nem az edző munkája, de az edző issza meg a levét.

Az 1996/97-es szezon utolsó fordulójában a nagyszombatiak furcsa körülmények között kikaptak 2:1-re a rimaszombati Tauristól, s ezzel egy ponttal lemaradtak a bajnoki diadalról. Hogyan élte meg az egészet?

A hajamon látni, beleőszültem! Nagyobb sportcsalódás nem ért az életben. Ha az ember 29 fordulón át az első helyen áll a csapattal, és a harmincadikban elveszti a megálmodott bajnoki címet, az szörnyű. Ott az a rengeteg kérdés, amelyekre nincs felelet. Mindenki hallotta, hogy így volt, meg úgy volt, én is hallottam, csak nem tudok semmit bizonyítani. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, de bizonyítékok nélkül nem lehet odaállni egy közösség elé, hogy te, te meg te, timiattatok nem nyertük meg ezt a meccset, mert… Mert valami. Ki sem akarom mondani, hogy mi, mert abban a pillanatban tudnom kellene bizonyítani. Hogy az ellenfelet akkora pénzösszeggel motiválták, hogy sokkal jobb teljesítményre volt képes? Nem tudni. Nem volt nálam kíváncsibb ember, hogy mi minden történt a háttérben, később ezért is vállaltam el a kassai csapat irányítását. Ez bizonyára nagy meglepetés volt, nehéz volt megmagyarázni, hogy miért éppen Kassán folytatom, de óriási kihívás volt, hogy a BL-csoportkörben, nagy ellenfelek ellen van lehetőségem játszani. A Trnavával szerettem volna odajutni, de végül úgy hozta a sors, hogy a kassaiakat vezettem a BL-ben.