Hová vezet a mellékút?

Janočko (balról), Špilár és Michalík igyekszik megállítani AlpaytTASR-felvételPedig hát a meccs előtt szinte mindenki bizakodott: a törököknek van veszteni valójuk, idegesek lesznek, emlékezetükben él még a tavalyi 1:1, nem vagyunk rosszabb futballisták a félholdasoknál... Ilyen és ehhez hasonló (taktikai fegyelem, küzdőképesség) önbíztatásba kapaszkodtak a szakvezetők és a futballisták, s majdnem elhitették a közvéleménnyel, hogy efféle momentumok dönthetnek a meccsről. Igen, dönthetnek. Száz esztendő-ben egyszer. Véletlenül. De hetente, havonta a meghatározó futballtulajdonságok szabnak irányt a játéknak és az eredményességnek. ĺgy volt ez 3 nappal ezelőtt is. Mivel a törökök gyorsasági erőnlétben, speciális futballgyorsaságban, dinamikus technikában egyértelműen jobbak voltak, világos az ábra, kinek a forgatókönyve szerint zajlott a meccs, és az is magától értetődő, hogy 3:0 lett a végeredmény. Hogy védelmi hibák előzték meg a gólokat? Lehet. Tény, az első előtt kétszer egymás után luftot rúgni a kapu előterében nem mindennapi dolog, de összességében kell néznünk a meccset. A játékot. Azt, hogy a könnyű lábú és technikás törökök milyen könnyedén, erőlködés nélkül futballoztak, támadtak, hogy a második találatuknál milyen nagyszerű ütemérzékkel játszották át az előretolt szlovák védelmet, melynek nehézkes, esetlenül mozgó tagjai csak loholtak ellenfelük után. Tulajdonképpen ezt tette az egész csapat, csupán annyit volt képes produkálni, amennyit a hazaiak megengedtek neki. Nem sokat. A lassú, körülményes, ötlet nélküli, szimpla megoldásokkal tarkított játékát szinte mosolyogva eliminálták a vendéglátók, akiknek meccs közben gyakran még arra is futotta idejükből, hogy rövidpasszos játékkal trükközzenek. Emlékezzünk csak Arif cselsorozatára, amikor a 16-os környékén négy ellenfelét öt felé küldte. De nem csak Arif, társai is bátran vállalták az egy az egy elleni játékot. Ugyan miért? Láthattuk, egyéni képességekben magasan ellenfelük fölött voltak. Ebből eredt az önbizalmuk, a magabiztosságuk, ezért mertek vállalkozni meghökkentő megoldásokra. Isztambul újra és sokadszor meg-győzött bennünket, játékosságban nincs kellő nívón a szlovák válogatott, alagsori szinten leledzik. Egyszerűen és nyilvánvalóan azért, mert a labdarúgók nincsenek birtokában a meghatározó futballtulajdonságoknak. Csak egyet említünk. Gyorsaság. Már régen lejáratott lemez, hogy a modern és eredményes futball alapja a gyorsaság. Az egyéni gyorsaság, a gondolkodás gyorsasága, az összjáték és a támadások gyorsasága. Aki még csak közepes szinten sem képes prezentálni magát, az automatikusan alulmarad, illetve nem mer, nincs önbizalma valamit is kockáztatni. Ha szombaton valaki néha próbálkozott is, rögtön elment a kedve, mert kudarcba fulladt kezdeményezése. A tréner által beharangozott védekezésből vezetett gyors kontratámadások is elmaradtak. Hadd ne mondjuk, miért. Ezek után világos, miért játszott, futballozik már évek óta a válogatott nehezen kivehető koncepció szerint, miért játszik ósdi, elavult labdarúgást, amelynek úgymond se eleje, se kö-zepe, se vége. Ennek ellenére mégis „tolakszunk” Európába, mondván, ott a helyünk. Aztán a pályán mindig kiderül, mellékúton járunk, az pedig az úgynevezett 3. világba vezet. Száz szónak is egy a vége: Isztambulban a két csapat közti tudásbeli különbség, a nívós játék döntött, nem pedig a védelmi hibák, a kihagyott helyzetek. Ezt tudomásul kell venni. Akárcsak azt, hogy ennyit tudnak a mi kis háztáji bajnokságunk képviselői és az európai csapatokban kiegészítő játékosként szereplő légiósok. Hiába akarunk tőlük többet, hiába helyezték előt-tük kilátásba az UEFA-prémium 30 százalékát, nem tudnak kibújni a saját bőrükből. Ennek kapcsán Hofi Géza monológja jut eszünkbe. „Tud úszni?” „Nem.” „És ha megfizetem?” Hát így.