Hokiálom, némi hiányérzettel

Mégis, nehezen megmagyarázható hiányérzet keríti hatalmába a sportújságírót a 80 perces dokumentumfilm megtekintése után. Nem érzi kényelmetlennek a mozi székét, nem kapja magát ásításon, itt-ott még izgul is, nehogy a bevágott sajtótájékoztatók képein viszontlássa – fotogénnek jóindulattal sem nevezhető – önmagát, mégsem érzi azt, hogy telitalálat lenne az alkotás. A miértre néhány pontban próbál választ keresni: hangsúlyozottan szubjektíven, a filmművészetben teljes laikusként mozogva.

Laco Nagy
A 2002-es világbajnokságot megnyerő aranygeneráció utolsó aktív játékosa a hazai rendezésű, 2019-es tornán fejezte be pályafutását. Bár Bondra, Šatan vagy Pálffy hírnevével sosem vetekedhetett, Ladislav Nagy mégis a „régi” hokisok szimbólumává vált az évek múlásával: azoké a jégkorongozóké, akik még az utcán tanulták meg a sportot, az iskola után a lakótömbök közti füves területen kergetve a korongot sötétedésig. 
A röpke múltidézést leszámítva végig a „jelenben” követhetjük nyomon Nagy napjait: azt, hogy felépül a vb-s szereplését is veszélyeztető térdsérüléséből, már a playoff első körében kiesik a kassai csapattal a Poprad ellen, majd jön a vb-re való felkészülés. Több szempontból megismerjük egy válogatott hokis napjait, picit betekinthetünk a kulisszák mögé, hogy aztán a kicsúcsosodáskor, a szülővárosában zajló vb-s csoportmeccseken mindez hirtelen megszakadjon. Hiszen elképzelhetetlen, hogy a szlovák válogatott egyik legjobbját külön kamera kísérje akár egy „tét nélküli” találkozón is. A film nézőpontjából viszont kár, hogy legalább utólag, pár hét-hónap távlatából nem számol be róla Nagy, hogyan élte meg például a dánok elleni győztes gólját, amivel lezárta a pályafutását.

A hazai torna
A vb-ből inkább egy promóanyagokra jellemző hangulatjelentésen keresztül kapunk ízelítőt. A kassai Fő utcát elözönlő finn, német, brit stb. szurkolók, a Steel Aréna előtti tolongás, a szurkolói zóna mind fontos velejárói voltak a kéthetes tornának. Annak, aki mindezt személyesen is átélhette Kassán – legyen szó tudósítóról, szurkolóról, a városban vagy a régióban lakókról –, a moziban is futkos a hideg a hátán. Aki viszont tavaly a tévé elé szorult, talán szívesen belekóstolt volna a késő esti hangulatba, egy győztes/ vesztes meccs utáni ünneplésbe/ szomorkodásba.
Ezeken érezhető a leginkább, hogy a filmet a sportkommentátorként (is) dolgozó Marek Vaňous rendezte, a forgatókönyvet pedig az STV sportújságírójával, Dominik Krížzsal közösen írták. Nem maradhat ki a múzeum tematikus kiállítása, a szurkolói zóna, a város szépségei – egy tévés felvezető műsorban kötelező elemek. Ott viszont következne maga a meccs, a dokumentumfilmben ellenben nem sokszor „ülünk be” a Steel Arénába. (Az alkotók védelmében el kell mondani, hogy a mérkőzések felhasználási jogait sokszor lehetetlen megszerezni, vagy mindez komoly anyagi forrásokat igényel.)
 

Jonáš Pahuli
A legtöbbet egy kilencéves sráccal és apukájával töltjük el a lelátón. Jonáš Pahulit szülei az USA elleni találkozóra szóló jeggyel lepik meg. Jonáš nagyon komolyan veszi a hokit, örömmel jár a helyi „Lódarazsak” utánpótlásklubjába, csillog a szeme, miközben felragasztja a szlovák válogatott játékosainak mezszámát a nevük elé. A családja és az ő mindennapjainak szebbik oldalát ismerhetjük meg. Az, amelyik az anyagi áldozatvállalásról, a lemondásokról szól, szinte egyáltalán nem jelenik meg, mivel bevallottan a (főleg keleti) régiók fiataljainak akarták bemutatni a készítők, hogy egyszerű srácként is el lehet jutni a csúcsra – még onnan is, ahol egy volt miniszterelnök szerint „semmi nincsen”.
Némi didaktizmus elnézhető: mind Jonáš és apukája, mind Laco Nagy kellemesen autentikus a vásznon, csak annyira látszik rajtuk az izgalom, amennyire a civilektől erre számítani lehet. Nagy sosem tartozott a legrutinosabb nyilatkozók közé, de természetes viselkedésével, azzal, hogy nem akar nagyokat mondani, hogy minden harmadik szava a „tudod”, szimpatikus főszereplővé válik. Jonášnak pedig a film után bármely néző szívből kívánná, hogy példaképe nyomdokaiba léphessen.

Összegezve
A Hokiálom Nagy rajongóinak, a háttér-információkra kíváncsiaknak vagy az emberi sztorikat keresőknek is érdekes lehet. Ez egyben a film hátránya is, túl sokat akart, de mindhárom síkon felületes maradt. Bár a befejező képsorok alapján akár még folytatás is elképzelhető.