Háromperces olasz meló Londonban

Különleges játék a futball. A fentiek alapján azt mondhatnánk, győzött a papírforma, az olaszok erősebbek, behúzták. Ami azonban ezen a két meccsen történt, arra sokáig emlékezni fogunk. A statisztikai adatok alapján nem véletlen, hogy ilyen magas színvonalú volt a párharc: az európai topligák két legjobb formában lévő együttese csapott össze. A meccs előtt a Juventus veretlenségi szériája húsz, a Tottenhamé tizenhét mérkőzésnél járt. 

A londoni mérkőzésen a Juventus győzelmi kényszerben lépett pályára, a 2:2-es döntetlen is csak hosszabbítást ért volna a Juve számára, 3:3-ra pedig talán még soha egyetlen csapat sem játszott a futballtörténelem során. Az előjelek nem voltak túl biztatók az olaszok számára, mivel a Juve egy Manchester United elleni sikeres KEK-elődöntő óta mind az öt párharcát elveszítette a nemzetközi porondon angol ellenféllel szemben. Márpedig az a United elleni siker nem ma volt – hanem 1984 tavaszán…

Nemcsak a számok szóltak a Juventus ellen, hanem a játék képe is. Az olaszok az első félidőben szinte csak keresték a labdát, a Tottenham fiatal játékosai legalább egy szinttel gyorsabban futballoztak. Nagy szerencséje az olasz csapatnak, hogy a Tottenham csak egy gólt szerzett, a koreai Szon például egymaga szerezhetett volna hármat is.

A szünet után egy másik meccset láthattunk. Az olaszok – akiknek ekkor már két gól kellett a továbbjutáshoz – erősítettek, de közel húsz percig csak meddő mezőfölényig jutottak. Ez volt a mérkőzés legkevésbé élvezetes periódusa, a Tottenham érthetetlen módon leült, az angol szurkolók pedig énekelni kezdték a szokásos dalaikat. Mielőtt azonban a tévénézők elaludtak volna, jött egy váratlan fordulat, Higuaín előbb tökéletes ütemben érkezett egy csúsztatásra, majd egy zseniális kiugratással kedveskedett Dybalának (aki 330 nap után lőtt ismét BL-gólt) – s máris az olaszok voltak előnyben. A meccsnek ez a szakasza összesen három percig (64–67.) tartott. A szurkolók torkára fagyott a nóta.
 

A hátralévő idő volt a negyedik minimeccs ezen a furcsa mérkőzésen, s ez emlékeztetett legjobban arra, amit megszoktunk. Az olaszok foggal-körömmel, a szokásos szervezettséggel védekeztek. Az olasz foci mintha az idők végezetéig képes lenne kitermelni a Chiellini-féle klasszisokat, akik még 35 éves koruk körül is kettéharapják a kapufát, ha kell. Vagy ott van Barzagli, akit már ugyancsak annyiszor eltemettünk: a 91. percben a gólvonalról vágta ki a labdát Kane fejese után. Maradt a 2:1, a Juventus továbbjutott. 

Furcsa játék a foci és kicsit igazságtalan is. Londonban a Juventus összesen három percig volt egyértelműen jobb az ellenfelénél, de ez is elég volt. A két meccs alapján, pontozással biztosan a Tottenhamet hoznánk ki győztesnek, csakhogy a fociban nincs pontozás. Az olaszok körülményesebbek voltak, s bár az angolok diktáltak, azt végig lehetett érezni, hogy Pjanicéknak is van konkrét győzelmi stratégiájuk. Ahogy a meccs után Gonzalo Higuaín nyilatkozta: tudták, hogy az angolok hátul nagy tereket hagynak, vagyis lesz esélyük. Volt is néhány, éltek is vele. Érthető Mauricio Pochettino (Tottenham) szomorúsága: „Csalódottak vagyunk, de ez is a növekedési folyamat része.” Mostanában gyakran halljuk ezt az értékelést, és egyelőre úgy tűnik, hogy ezek az új, növekedési fázisban lévő projektek nehezen akarnak beérni: kedden a PSG búcsúzott, szerdán pedig a Tottenham (megjegyzem, számomra az angolok modellje sokkal szimpatikusabb, mint a franciáké), miközben két nagy múltú, „hagyományos” klub, a Juventus és a Real Madrid továbbjutott. 

A harmadik „fejlődésben” lévő projektről viszont egyre biztosabban állíthatjuk, idén célba érhet. A Manchester Citybe pont tíz évvel ezelőtt kezdte ömleszteni a pénzt egy közel-keleti cégcsoport, s bár a Basel ellen elveszítette tizenöt hónapja tartó hazai veretlenségét a City (1:2), 5:2-es összesítéssel az angol csapat jutott be a legjobb nyolc közé. A PSG (és a Tottenham) várhat a sorára.

Kiss Tibor Noé