Három Ádám dicsérete

A rigai meccsre Bernd Storck több helyen megváltoztatta a válogatott kezdőcsapatát, kikerült a svájciak ellen többször hibázó Lang–Fiola kettős, helyüket a védelem jobb oldalán Bese Barnabás, a balon Korhut Mihály foglalta el (Kádár Tamás behúzódott középre Guzmics Richárd mellé). Bekerült Nikolics Nemanja és Gyurcsó Ádám is a csapatba, s nem mondhatni, hogy Storck ezzel rossz döntést hozott volna: 10. percben Nikolics beadása után Gyurcsó vágta a léc alá a labdát. Utóbbi végig agilis volt (szemben a túlsó szárnyon csendesen lébecoló Dzsudzsák Balázzsal), a magyar válogatott egyik legjobbjának bizonyult, a második félidőben kapufát is lőtt – Nikolics viszont eltűnt, a helyére beálló Kleinheisler László jobban forgatta a játékot a második félidőben.

A játékot, amely ezúttal halványabb volt, mint a svájciak ellen – igaz, a gyöngécske balti ellenféllel szemben a győzelemhez ez is bőven elégnek bizonyult. A lett focisták okoztak nehéz pillanatokat a magyar válogatottnak, különösen az első félidő közepén és a második félidő elején, ennek is megvan azonban a maga haszna: kiderült, hogy nehéz helyzetben a csapat számíthat Gulácsi Péterre, akinek több nagy védése is volt a mérkőzésen. És feltűnő volt az is, különösen a hajrában, hogy a magyar játékosok milyen sokszor szerezték vissza a labdát annak elvesztése után már az ellenfél térfelén.

A hét nagy nyertesének az Ádámok számítanak. Gyurcsót már dicsértük, lássuk Nagyot. Nagy Ádám sallangmentes és megbízható játékával egy év alatt ígéretes tehetségből a magyar válogatott nélkülözhetetlen kulcsemberévé vált. Ahogy osztogatja a labdákat és megszabja a játék ritmusát, az meccsről meccsre a Serie A stílusát idézi fel (aligha véletlen, hogy Nagy a Bolognát választotta nyáron). Régen nem látott a magyar válogatott olyan sokoldalú középpályást, mint ő. A másik nyertes Szalai Ádám, aki Svájc ellen élete egyik legjobbját nyújtotta piros-fehér-zöldben, majd Rigában is fejelt egy gólt. Biztos, hogy az amszterdami 1:8-at követő indulatos beszéde miatt még ma is rengeteg rosszakarója van a magyar futballban, ha tehetik, gyepálják, pedig nyilvánvaló: szívvel-lélekkel játszó center, aki amúgy a 12. válogatottbeli góljának megszerzésével egy olyan legendát ért utol a válogatott örökranglistáján, mint Törőcsik András.

Törőcsik játszott világbajnokságon (az argentin–magyar 1978-ból ma is sokak rémálma…), attól azonban még nagyon messze vagyunk, hogy ezt Szalai is elmondhassa magáról (legalábbis a 2018-as vb kapcsán).

Négy pontunk van, sikerült beelőznünk Feröert, és ha hozzuk a minimumot (a lettek, feröeriek és andorraiak ellen hátralévő négy meccsen 12 pontot), akkor is ott vannak előttünk a svájciak és a portugálok. A pótselejtezőhöz alighanem mindkét csapatot meg kell vernünk egyszer, a legnagyobb esélyt azonban (Svájc, hazai) már elszalasztottuk. A futball ugyanakkor (főleg a svájciak ellen) még a Dárdai-korszakhoz képest is előrelépés (az Eb-hez képest visszalépés), Storck pedig egyre-másra építi be az új embereket a csapatba, Rigában Vida Máté (Vasas) debütált. Reméljük, egy év múlva úgy beszélünk majd róla, ahogy most Nagy Ádámról.

A cikk a focitipp.hu oldalon is megjelent.