Függőbivakban aludt, több száz méter magasban

Hol helyezné el az eddigi teljesítményei között a Zodiacot? Mennyire fontos mérföldkő ez?

Fontos, de nem feltétlenül mondanám mérföldkőnek, mert szándékosan nem volt előzménye, és nem biztos, hogy lesz folytatása. Mégis lényeges azért, mert különösebb előzmény nélkül másztam meg egyedül. Van egy szerteágazó mászó és ipari alpin tapasztalatom, de még sosem másztam mesterségesen. Nyilván belefog az ember egy szögbe vagy álltam már trepniben, de nem volt még úgy, hogy odamegyek egy falhoz, és így csinálom végig. A Zodiac volt az első.

Akkor ez egy rendhagyó epizódnak számít?

Abszolút rendhagyó. Nem aludtam még előtte függőbivakban sem. Nem szólóztam még így kötéllel, csak kipróbáltam Tardoson, a Gerecse hegységben, ami már nevezhető mesterséges mászásnak, de mégsem az.

Ha a Zodiac ennyire egyedülálló vállalás volt, akkor honnan jött az ötlet?

Onnan, hogy a kihívásokat keresi az ember, és úgy gondoltam, hogy az eddigi tapasztalataim alapján ezt meg tudom csinálni. Annak ellenére, hogy semmilyen gyakorlatom nincs benne. Nagyon utánaolvastam, az elméleti tudásom megvolt hozzá, nem úgy mentem ki, hogy azt sem tudom, mi hogy működik. Félig-meddig szándékosan nem próbáltam ki gyakorlatban, mert akartam, hogy ez mély víz legyen. Nem is szoktam egyedül mászni. Itt öt napig egyedül van az ember, az nem olyan egyszerű, van ebben is egy kihívás, nem tudja az ember, hogy hogyan fogja viselni.

Ha egyedül van és elege van, saját magától nem tud elmenekülni.

Igen (nevet). Nyilván bejött, olyan értelemben, hogy sikerült. Pozitív élmény volt, de nincs arról szó, hogy erre rákattanok. Mély víz volt olyan tekintetben, hogy az első hossz A3+ nehézségnek felel meg, ami elég magas fokozat. Elsőre úgy végigmászni egy ilyet, hogy ne legyen baj, ahhoz az embernek el kell határoznia magát. Már másztam a „Kapitányon” előtte szabad mászóutat, viszont amit itt felnézve látsz, az az európai falakhoz nem nagyon hasonlítható.

Ha valaki csak egy pillantást vet a mászótörténelemre, akkor annak vannak ikonikus helyei, s ezek közül az egyik biztosan az El Capitan gránittömbje a Yosemite-völgyben. Mit jelent önnek ez a fal? Főleg mivel már korábban, majdnem teljesen szabadmászásban megvolt önnek a Freerider nevű út, ami tényleg mérföldkő az önéletrajzában.

Mindig azt mondom a „Kapitányra”, hogy hiába vannak róla filmek, fotók, azok nem adják vissza az érzést. Most voltam ott negyedszer. Akárhányszor odaállok alá, elkap az „uh, ez mekkora és milyen” érzése. Itt szinte a völgytalpról elindul egy fal merőlegesen a földből, és 1000 méterre van a teteje. Ezt nem nagyon fogod fel még mászóként sem. A turisták meg teljesen el vannak veszve, nézik lentről, hogy szép nagy fal, kérdezik, hogy miért nem mászik rajta senki. Akár tőlem is, mert látják, hogy mászó vagyok. Hát bent van 10 kötélparti a falban, s mutatom, hogy ott van egy kétszemélyes függőbivak, ami nagy, akkora, mint egy autó. „Á, az nem lehet, nem látszanak az emberek”. Igen, mert annyira nagy!

Nehéz tisztába jönni ezekkel a dimenziókkal.

Igen. És ez pláne ránehezedik az emberre, amikor egyedül megy oda a fal alá, és fölnéz – az első hossz már áthajlik – hogy akkor most ő itt fel fog mászni öt nap alatt. Ebben a szólómászásban az volt az érdekes, hogy nem merült fel a kilépés gondolata, egyáltalán az sem volt gond, hogy egyedül vagyok, mert egész napos elfoglaltságot ad. Nem volt idő, mint mondjuk egy standban, biztosítás közben elmélkedni, miközben a másik mászik. Folyamatosan csinálsz valamit, meg aztán este függőágyat kell összerakni, főzni, alszol, reggel kelsz és újra megy a meló.

Tehát mint egy szerzetesi életmódban?

Meditáció meg nyugalom nélkül (nevet). Persze van egy nyugalma az egyedüllétnek, de folyamatosan tevékenyen és agyalva tölti az ember. Az aggályoskodó gondolatoknak nem volt mikor felmerülniük. Ha ezt tudom előre, akkor nem is aggódtam volna, hogy milyen lesz egyedül 5 napig.

Tervez-e az El Capitanon más utakat is? Pl. a leghíresebb út, a Nose szabadon mászva?

Azt biztosan nem. Az nehéz, arra nagyon rá kéne edzeni. 24 óra alatt még izgatna, de egyszerre sokan másszák, így problémás. A Golden Gate-en gondolkoztunk, amit kevés gyakorlással meg tudnánk mászni és időben reálisabb cél.

Hogy látja a sportág veszélyességét? Mennyire lehet kiküszöbölni az objektív veszélyeket?

Én folyamatosan gondolkodó és kockázatelemző típus vagyok. A mászás előtt és után is, de főleg közben. Mindenkinek van egy tehebírása pszichésen azzal kapcsolatban, hogy mennyi kockázatot vállal be. De ez nem feltétlenül függ össze azzal, hogy mennyire veszélyes valami – mert a legtöbben nem mennek el a határig, ahol már túl kockázatos. De ilyenkor általában nem születnek eredmények. Tehát ez nem egy határvonal, hanem egy határsáv, amit kell tudni nyomon követni.

Kétgyermekes apaként a többhetes vagy hónapos expedíciókat és a veszélyfaktort hogyan lehet összeegyeztetni a családos élettel?

Azon kívül, hogy kell a megértő családi háttér, mást nem tudok mondani. Anyagilag eléggé szerényen nyomjuk azért az expedíciókat. Nagyon ritkán kapunk támogatást. Pénzben nagyon minimálisat. Most tagja és vezetője vagyok a magyar hegymászó-válogatottnak, valamennyi anyagi támogatást kapunk, de nyilván neked kell megoldanod anyagilag és a munkahelyen, hogy eljussál valahova. A kockázat része meg... Eddig sem próbáltuk megölni magunkat, meg ezután sem akarjuk. Egyébként sokszor megesik, hogy az odavezető autóúton van veszélyesebb helyzet. Aki ebben benne van, az látja, hogy ez olyan kockázat, amit a hétköznapi emberek naponta bevállalnak, amikor körbenézés nélkül rohannak át az úton.

1986 óta űzi ezt a sportágat, ill. nagyon sok műfajban kipróbálta már magát a jégmászástól kezdve a boulderezésen át a nagyfalazásig. Mi számára ennek a mozgásformának a lényege?

Talán az eddigiekből is kiderült, hogy az egésznek a komplexitását szeretem. Meg hogy olyan természet alkotta problémákat kell megoldani, ami nem emberi léptékre van szabva. A műfalat pl. csak edzésre használom: nagyon érződik, hogy ember alkotta őket, és Magyarországon nem nagyon van fantázia az utakban. Szeretem azt a kihívást, ami boulderezésnél nagyon jól kijön, hogy valami épphogy emberileg megoldható, extrém mozdulatok vannak. Yosemite-ben vagy Patagóniában pedig az egész feladat összetettsége tetszik: nagyon sok mindenre kell gondolni, sok hozzáadott értékből, nüanszból áll össze egy sikeres expedíció. Meg az, hogy a mászás minél több ágából felkészülsz, az olyan magabiztosságot ad, ami elég ahhoz, hogy nekimenjél úgy egy Zodiacnak, hogy nem másztál még hasonlót. Ellenpélda, hogy most már nagyon sokan felerősödnek műfalon és az edzővideókon, és kicsit áthajló, viszont jó fogásokból álló boulderen megmásznak egy rettenet nehéz utat, de mondjuk ha egy repedéshez odakerülnek, akkor megáll a tudomány. Jégmászásnál is fel lehet menni erőből, „le lehet taposni” a hegyet, de ha okosan áll hozzá az ember, akkor kicsit élvezetesebben végig tudja csinálni a dolgot, hosszabb távon pedig sok tudása és képessége lesz ennek köszönhetően.

Sok műfajban kipróbálta már magát sok országban...

Ezt fontosnak tartom. A kezdőknek is azt szoktam mondani, hogy ne kezdjenek el edzeni külön egy célból, hanem minél többfelé másszanak, minél többfajta kövön.

...azt akartam ezzel felvezetni, hogy Magyarországon a legeladhatóbb teljesítménynek a 8000-es csúcsok meghódítása számít. Miért nem volt eddig ilyen hegyeken, illetve tervez-e? Szinte mintha csak ez az egy kategória hiányozna az életrajzából.

Nagyjából igen. Azért nem volt még ilyen, mert még sosem készültem fizikailag ilyen célból. Ehhez sokat kell futni, lépcsőzni. Ez a fizikai rész. A másik ok, hogy részben munka miatt télen jobban el tudok szabadulni. A legtöbb magasan fekvő régióba - amilyen a Karakorum és a Himalája - nyáron kéne menni leginkább. Harmadrészt vonzóbbnak tartom a 6000 méter környéki mászatlan csúcsokat alpesi stílusban. Ezzel a 8000-es dologgal az a bajom, hogy egyrészt amit ezeken a hegyeken művelnek, ami a normál utak mászását jelenti, az trekking, nem mászás.

Extrém magashegyi trekking?

Magashegyi trekking. Ez nem érdekel. Olyan körülmények között pláne nem érdekel, hogy fizessek azért, hogy más rögzítse nekem a köteleket, és utána én felmásszak oxigénhasználat nélkül ezeken. És esetleg a médiában azt mondom, hogy tisztán mászom, mert nem használok oxigént. Amikor azt mondják, hogy tiszta mászás, ott a tiszta szó eléggé kompromisszum-képtelen. Én egy kötélen nem húzogatom fel magam a hegyre, mert akkor nem másztam fel.

Ami a médiát illeti, az sokszor csak a tragédiákkal foglalkozik. Magyarországon lát-e valami változást? 

Van javulás. Kicsit talán a versenymászó oldalról, mert vannak eredményeink, illetve mert olimpiai sportág lett a sportmászás. De gond az, hogy mégsem változott nagyon a helyzet, ha nincs olyan baleset vagy valami más téma, amivel meg lehet fogni az olvasót. Egy nehéz, 2-3 méter magas boulder-út érdektelen, nem értik az olvasók. Itt nekem az a bajom, hogy a 90-es évektől a kereskedelmi jellegű 8000-es expedíciózások során már Erőss Zsolték és társaik is azt kommunikálták, hogy ez a sportág csúcsa. Én a 80-as évek végén kezdtem el mászni, akkor erről az átlagember annyit tudott, hogy az alpinista beleveri a csákányt a sziklába – tehát semmit. Azóta meg annyit tudnak, hogy „8000-es”. És ez ezeknek a mászóknak a hibája. Értem, hogy el kellett adniuk magukat, de ezzel mindenki másnak tönkretették a szponzorkeresési kilátásait. El lehet mondani, hogy a hegymászás az olyan, mint az atlétika, hogy itt nemcsak maraton van, hanem gerelyhajító, meg sok minden más is. Viszont egy marketinges azt fogja mondani, hogy ő ezt most megértette, de akik az ő termékeiket veszik, azok ezt nem értik, csak a 8000-es csúcsokat.

Ezen változtathat-e az, hogy a sportmászás jövőre ott lesz a tokiói olimpián?

Szerintem pozitív irányba, de nagyon lassú lesz.

Csak Magyarországon? Vagy a Nyugatot vegyük ki ebből?

Kivehetjük, de tegyük hozzá, hogy ott is könnyebb eladi egy 8000-est. De nálunk nem lehet mást eladni. Ez a különbség.

A magyar hegymászás történetében melyek a számára legfontosabb eredmények?

Nehéz lenne válogatni. A Thalay Shagar (6904 m) Dékány Péter és Ozsváth Attila általi 1991-es megmászása mindenképp ott van. Az kiemelkedik. Meg vannak a Berecz Gabi nagyfalas mászásai, amiket főleg Tivadar Tamással teljesített. Ezek közül nem tudnék kiemelni egyet sem. Yosemite-ben ugyanakkor volt új útjuk is, a „Highway to Hell”, noha nem volt olyan jó visszhangja, mint a Thalay Shagarnak. Berecz Gabi teljesítménye mindenesetre világszínvonalú. A boulderezésből sem tudok egy utat kiemelni, de ott már a világszínvonal közelében vagyunk.

Merre tart ma a magyar hegy- és sportmászás?

Erre nehéz válaszolni. Még mindig tart a „műfalas bumm”, sokan csinálják évek óta és egyre jobbak, de ezeknek kis százaléka teljesít hasonlóan természetes sziklán, s onnan még kisebb arányban jutnak el az alpesi mászásokig. És nincsenek olyan jó műfalaink, hogy az olimpiára kvalifikálják magukat a fiataljaink. Könnyű kicsit utoléregetni Európát, de ahhoz, hogy stabilan ott legyünk az élvonalban, ahhoz sok mindenre van szükség van még.