Farkas Henrietta az Év parasportolójaként vonult vissza

A 35 éves látássérült alpesi síző 11-szeres paralimpiai bajnokként, 16-szoros világbajnokként fejezte be pályafutását, úgy, hogy 2019-ben a világ legjobb parasportolójának választották. A rozsnyói származású sízővel közvetlenül a gála után beszélgettünk.

Milyen érzések kavarognak most önben?

Nagyon örülök, hogy úgymond a dobogó tetején, a csúcson fejezhetem be a karrieremet. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy kimondtam már a nagy nyilvánosság előtt is, hogy nem folytatom. Másrészt viszont hiányozni fog ez az élet és mindaz, ami vele jár: a hektikusság, az adrenalin, a hangulat, a felkészülések, a versenytársaim, önmagában ez az életstílus és a hozzá kapcsolódó érzések. Síelés közben olyan szabadságérzet kerít hatalmába, amit nem tud visszaadni más dolog, ez is hiányozni fog. De már úgy éreztem, hogy más irányba kell lépnem.

Mennyi ideig gondolkodott rajta, mikorra érett meg önben az elhatározás, hogy búcsút int az élsportnak?

Már az előző, a 2021/2022-es szezonban gondolkoztam rajta, hogyan tovább az idény után. Több lehetőség is szóba jöhetett: az, hogy egy szezont vállalok még, vagy akár többet, esetleg egy egész olimpiai ciklust. De az is felmerült, hogy mellőzök néhány számot, mert már nem győztem energiával, fárasztó volt mindig mindenben indulni. Azt is megéreztem azért, hogy múlnak az évek. Ráadásul az elmúlt években nagyon sok balesetem volt, a térdeimmel sok probléma akadt, több műtétet is abszolváltam. Sok fájdalommal is járt már így a sízés, azaz több dolgot mérlegeltem, míg meghoztam a döntést.

A környezete milyen irányba befolyásolta?

Az igazat megvallva, az oktatási és sportminisztérium ezévi támogatása nagyon szomorúvá tett, nagyot csalódtam az államban. Mert azokkal az eredményekkel, amiket a pályafutásom során elértem, azokkal az elismerésekkel, például a sport Oscarral a tarsolyomban, amelyeket eddig elnyertem, 5000 eurós támogatást kaptunk a felvezetőmmel erre az évre. Ami eléggé dehonesztáló. A minsztériumtól még egy köszönöm sem hangzott el, hogy ilyen jól képviseltük az országot Pekingben a paralimpián. A paralimpikonokhoz és személy szerint a hozzám való viszonyulásuk nagyon nem volt szép. Ez meg is gyorsította a döntésemet, se kedvem, se energiám nem volt, hogy még ilyen nehézségekkel is megküzdjek és folytassam.

A rengeteg szép élmény és eredmény közül melyik volt így utólag a legemlékezetesebb?

A legelső nagy győzelem mindig emlékezetes, azok az érzelmek, amiket az ember az első sikerénél megél, megismételhetetlenek. Az újabb és újabb aranyérmeknek is nagyon örültem, de egyszerűen már nem annyira intenzív az az érzés, az első mindig első marad. De nagyon különleges volt az utolsó két arany is most Pekingben a paralimpián. Két vezetővel sikerült nyernem a kombinációban, az egyik számban az egyikkel, Matej Motykával, a másikban a másikkal, Michal Červeňnyal mentem, ami egy nagyon nem standard szituáció volt. Michal nem egész másfél hónappal a téli játékok előtt megsérült, és nagyon szerettük volna, hogy a sok munka és befektetett energia ne vesszen kárba, ott lehessen a rajtnál és örülhessünk egy jó eredménynek. Mindenhogyan kombináltunk, hogy ő is ott tudjon lenni, és együtt tudjunk a dobogóra felállni.

Azzal, hogy ezen a szinten befejezi a sízést, rengeteg ideje felszabadul. Tudja már, mivel fogja tölteni?

Ezt még nem tisztáztam magamban, még nyitott a kérdés, mivel fogok adott esetben többet foglalkozni. Meglátjuk, mit hoz majd az élet, milyen lehetőségek jönnek, milyen irányba fordulok. Úgyhogy nem tudom most ezt még megválaszolni, inkább azt mondanám, hogy én magam is várakozással tekintek a jövőbe, kíváncsi vagyok, mit tartogat számomra a jövő. Bízom benne, hogy pozitív élményeket, találkozásokat inspiráló emberekkel, egyszóval hogy az életöröm lesz rám a jellemző továbbra is.