Egy született vesztes és az ő mennybemenetele

Az angol labdarúgó-bajnokságban címvédő Leicester City menesztette Claudio Ranieri vezetőedzőt. Az olasz szakember 2015 júliusa óta irányította a csapatot, ami az előző idényben óriási meglepetésre, a klub fennállása óta először megnyerte a Premier League-et. „Amióta 7 éve átvettük az irányítást, ez a legnehezebb döntés, amit meg kellett hoznunk, de a csapat hosszú távú érdekét kell néznünk” – nyilatkozta Aiyawatt Srivaddhanaprabha, a csapat thaiföldi alelnöke a klub honlapján. A klub felkészülését az új vezetőedző kinevezéséig az eddigi másodedző, Craig Shakespeare és az eddig segédedzőként dolgozó Mike Stowell irányítja.   Ez az a hír, amely múlt csütörtökön teljesen felforgatta a futballvilágot, tán nem akadt szurkoló, edző, játékos, médium, aki ilyen-olyan formában ne adott volna hangot a véleményének.  A szögek lélektana „Angol bajnok és az év edzője a FIFA-nál – kirúgva. Úgy tűnik, ez a modern futball. Te azonban őrizd meg a mosolyod, barátom, mert amit elértél, azt senki sem törölheti ki a történelemkönyvekből” – nyilvánult meg Instagram oldalán José Mourinho, aki az elsők között sietett kifejezni szolidaritását a kirúgott Ranierivel.  Mourinho ismét csak fején találta a szöget: ez a modern futball. Azt viszont már mi tesszük hozzá, hogy ebbe legalább annyira beletartozik egy hős, egy klublegenda eltiprása, mint José Mourinho olcsó, kétszínű pátosza és annak tálalása.  Mourinho nem érte be annyival, hogy Instagramon üzent a „barátnak”, az EL-sorsolást értékelő sajtótájékoztatóján „CR” feliratú pólóban állt a kamerák elé.  „Ez csak kis tisztelgés olyasvalaki előtt, aki a Premier League legcsodálatosabb történetét írta. Olyasvalaki előtt, akiről Leicesterben stadiont kellett volna elnevezni, nem kirúgni. A Leicester kétszer is történelmet írt egy év alatt: először, amikor megnyerte a bajnokságot, és másodszor, amikor kirúgta Ranierit. Mindezt nagyon, de nagyon nehéz elfogadni. De ez is csak azt mutatja, hogy milyen a futball manapság. Amikor az előző szezonban engem bajnokként menesztettek, azt gondoltam, hogy ez valami szörnyű dolog. Most viszont rájöttem, hogy az ehhez képest semmiség volt” – foglalta össze érzéseit a jó José Mourinho, vagyis a szög, amit korábban fejen találni méltóztatott, egy nappal később már ki is bújt a zsákból.  José Mourinho nemhogy a barátja nem volt soha Claudio Ranierinek, de ő volt a legelszántabb kritikusa. Kritizálta Olaszországban az Internél és a Románál, kritizálta Angliában a Chelsea-vel kapcsolatban, és kritizálta a bajnoki cím megnyerését követően is.  „Nem az én hibám, hogy vesztesnek tartják” A portugál szupersztár 2004-ben érkezett a Chelsea-hez, ahol éppen Ranierit váltotta a csapat élén. Később így emlékezett vissza a váltásra: „Nem az én hibám, hogy amikor 2004-ben a Chelsea-hez érkeztem Ranieri helyére, akkor azt mondták nekem: nyerni akarnak, és ez vele sohasem történne meg. Nem az én hibám, hogy a Chelsea-nél vesztesnek tartották” – adta a londoni klub szájába saját gondolatait, de hogy biztos legyen a dolog, hozzátette: „Amikor Olaszországba szerződtem, gyorsan elkezdtem tanulni a nyelvet, napi öt órában gürcöltem, hogy tudjak kommunikálni a játékosaimmal és a szurkolókkal. Ranieri négy éve él Angliában, de még mindig gondot okoz neki egy »jó reggelt« is” – szögezte le a jó barát.  „Egy született vesztes, és már túlságosan öreg ahhoz, hogy változtasson a mentalitásán. Nyert egy-két kisebb trófeát, szuperkupát, ilyesmit, de ez minden” – vetette oda foghegyről a Roma edzőjével kapcsolatban Mourinho, amikor a 2009/2010-es szezon végén a bajnokságban két ponttal megelőzte csapatával, az Interrel a sokáig vezető AS Romát, amelyet egyébként az Olasz Kupa döntőjében is legyőzött. A Roma edzőjét, az „öreg vesztest” Claudio Ranierinek hívták.   „Csak ismerkedik a sorozattal, de nagy tévedésben van, ha azt hiszi, ezekkel az apróságokkal megy majd valamire. A győztesek nem így születnek” – kommentálta Mourinho ismét csak Ranieri tevékenységét, amikor az olasz menedzser a Bajnokok Ligája-fordulók előtt pihentette egy-egy meghatározó játékosát.  Ezekere a történetekre persze minden, magára valamit is adó újságíró emlékszik, sőt sokan a kóklerek, firkászok, skriblerek közül is. Más szóval közismert tény, hogy José Mourinho legalább annyira lenézi Claudio Ranierit, mint Arséne Wengert vagy Rafa Benítezt.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"267395","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"width: 600px; height: 271px;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] Szép új világ Persze ez a tény valahogy nem került be a beszámolókba, mert nem illett a sztoriba. Sokkal szexibb hír volt a krokodikkönnyeket hullató, a zürjén siratóasszonyok fájdalmát színpadra vivő José Mourinho drámája, amit aztán az olvasók minden csatornán szétszedtek, szétkattintottak és szétolvastak, legalább olyan olvasottságot hozva, mint az alaphír. A színjátékot Mourinho azonban nemcsak a saját népszerűsítésére és márkaépítésre használta fel, hanem finoman, alig hallható sercintéssel köpött egyet a Chelsea irányába, midőn „amikor az előző szezonban engem bajnokként menesztettek” felütéssel rebegtette meg pilláit.  Ranieri eltiprása, Mourinho kígyómosolya, a fapofát öltő média asszisztálása – ne legyen semmi kétségünk afelől, hogy valóban ez az új, a modern futball, amiről Mourinho beszélt. A mögöttünk álló napokban a Leicester és Claudio Ranieri története teljesen tematizálta a világ sportsajtóját, sőt a közösségi csatornákat is. Az egyik pártot az oroszlánszívű Gary Lineker vezette, mondván, „Claudio Ranieri menesztése megmagyarázhatatlan, megbocsáthatatlan és letaglózóan szomorú”. Az Arsenallal 327 bajnoki mérkőzésig jutó Paul Merson  a Sky szakértőjeként arról mennydörgött, hogy „középszerű, elkényelmesedett, túlfizetett játékosok” hagyták cserben a klubot. Jürgen Klopp nemes egyszerűséggel a bre­xit és Donald Trump megválasztása mellé tette Ranieri kirúgását 2016/2017 legérthetetlenebb történéseinek sorában.  Fájdalmas, de érthető döntés A szívharangok megszólalása után aztán némi ütemkéséssel megjelentek az észérvek lovagjai, a materialisták bajnokai is. A FourFourTwo nem nevezhető éppen bulvárhiénának, vagyis nem brachiból közölt cikket „Miért volt helyes döntés Ranieri kirúgása?” címmel, amelyben összeszedte az olasz mester hibáit a rossz taktikától kezdve a kiszámíthatatlan kezdőcsapatain át a megalázó FA-kupa-búcsún keresztül a segítőivel való összeveszéséig, nem megfelejtkezve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy Ranieri bruttó 91,1 millió eurót költött a csapatra, amelyből mindössze egyetlen meghatározó játékos, N’Golo Kanté távozott a bajnoki cím óta, és hogy bevételeit tekintve a Leicester a világ 20. leggazdagabb klubja az Internazionale mögött és a Monaco előtt állva a sorban. Azt is kiemelhetjük, hogy a majd százmillió eurós igazolási lista tagjai közül nincs senki, aki legalább a maximális játékpercek (2250) felében pályán lett volna, sőt Iszlam Szlimani 42 százalékos, 951 perces jelenléte már kimagaslónak mondható.  Az 1999/2000-es szezon igen régen volt, tulajdonképpen senki sem emlékszik rá. Pedig a spanyol bajnokságban történt egy igen különleges esemény: kiesett minden idők – a spanyolok így tartják – legerősebb csapata az első osztályból, mármint azok között a legerősebb, amelyek valaha kiestek. Ez a csapat az Atlético Madrid volt, edzője pedig nem más, mint Claudio Ranieri, aki egyébként ezt az egyetlen szezont töltötte a csapat élén. A José Molina – Carlos Aguilera, Santiago Denia, Carlos Gamarra, Gaspar Galvez, Joan Capdevila, Santiago Solari, Juan Carlos Valeron, Radek Bejbl, Jimmy Floyd Hasselbaink, Kiko összetételű csapat kis túlzással a bajnoki címért is küzdhetett volna, de mondjuk az európai kupaporond reális elvárás lehetett volna, ehelyett Ranierivel megállíthatatlanul zuhantak a semmi felé. Pont úgy, mint a görög válogatott, melynek élén Ranieri 0 százalékos győzelmi mutatóval rendelkezett. Mindez persze nem teszi semmissé a modern futball legnagyobb csodáját, a Leicester bajnoki címét, pusztán rávilágít arra, hogy Ranieri korábban is zuhant már nagyot aktuális csapatával, és olyankor sosem tudta megfordítani a lapjárását.  Sokan, sokfélét mondtak Claudio Ranieri kirúgásával kapcsolatban, és szinte minden véleményben van igazság. Ugyanakkor talán Scott Murray, a Guardian publicistája ragadta meg legjobban a lényeget, mondván: „A Leicester kiesése nem venne el semmit a Leicester bajnoki címéből, épp ellenkezőleg – visszavonhatatlanul a futball egyetemes legendáinak sorába emelné a csapat történetét.” Hegedűs Henrik