Dunaszerdahelyi lány léphet Görbicz örökébe

A kezdetekről

„Dunaszerdahelyen az ŠK Talentben kezdtem el kézilabdázni harmadikos koromban. Egy nyárasdi jótékonysági mérkőzésen tetszett meg a játék, ahol a Győr játszott a vágsellyeiekkel. Olyan odaadással néztem a meccset, hogy az a körülöttem ülőknek is feltűnt. Először mezőnyben játszottam, de az még nem is volt kézilabda, csak bedobták a labdát közénk, és mindenki ment, amerre látott. Amikor viszont jöttek a szivacskézilabda-meccsek, akkor Kántor Kati edzőnőm a labdaérzékem miatt beállított a kapuba. Győrben egy tornán vette észre Róth Kálmán bá, hogy én irányítom a csapatot a kapuból, vegyenek ki onnan. Örülök neki, hogy kikerültem, mindig is mezőnyben akartam játszani.”

A Győrről

„Győrben teljesen más színvonalú a játék, mint Szlovákiában, ez már a legelső tornákon észrevehető volt, amelyekre a dunaszerdahelyiekkel átmentünk. Amikor tizenhárom éves koromban átkerültem Győrbe, az nagy változás volt: kollégiumban laktam, önállósodnom kellett, és a heti három edzésből rögtön lett heti tíz. Ezt azért meg kellett szoknom, de imádom a kézilabdát, ezért ezzel is könnyebben megbirkóztam. Nagyon sok mindenre megtanítottak Dunaszerdahelyen is, de a tudatos csapatjátékot Győrben értettem meg.”

A posztjáról

„Amikor idejöttem, rögtön a figurákkal kezdtünk, nekem irányítóként hirtelen egy csomó figurát meg kellett jegyeznem. Korábban nem értettem, hogy egy meccsen, ha többen védekeznek ellenem, akkor miért nincs egy idő után helyzetem, de Győrben rádöbbentem, hogy figurák kellenek a helyzetek kialakításához. Mindent sokkal tudatosabban érzékeltem, a védekezést, a lerohanásokat. Sok figurát kell fejben tartanom, a következő szint pedig az, ha az ember nemcsak a figurát tudja, hanem abból rögtönözni is. Azt is figyelembe kell venni, hogy esetleg emberelőnyben vagy emberhátrányban vagyunk-e. Nem mindenki szeret irányító lenni, de én a magánéletben is mindig irányítani akartam, az öcsémet is. Irányítóként éles helyzetekben is ott kell lenni fejben, ez nem mindenkinek felel meg. Egyformán szeretek gólt lőni és gólpasszt is adni.”

A felnőttcsapatról

„Az elmúlt szezonban kerültem fel a felnőttcsapathoz. Az egyik korosztályos meccsemen kint volt Ambros Martín vezetőedző, és utána megdicsért. Következő hétfőn pedig engem is hívtak a felnőttekhez edzeni. Az első edzésemet sose fogom elfelejteni. Persze féltem, meg fura volt, de Danyi Gábor bá biztatott: „Csak úgy, mintha a kicsiknél lennél!” Az elején egyéni képzésekre mentem, ahol főleg fiatalabbak voltak, így akkor még nem ismertem annyira a legnagyobb sztárokat. De mindenkiről csak pozitívat tudok mondani, azóta változott is a csapat is, jöttek új igazolások, de mindenki nagyon barátságos.”

Az eddigi sikerekről

„Tavaly ifjúsági Eb-harmadik voltam, az iskolai világbajnokságon pedig első, ezekre az eredményekre nagyon büszke vagyok. Persze a felnőttekkel elért BL-2. hely, a magyar bajnoki és Magyar Kupa-győzelem is sokat jelent, de ezekre akkor szeretnék majd büszke lenni, ha még jobban kiveszem belőlük a részem. Az iskolai vb nyilván nem olyan magas színvonalú, mint egy korosztályos vb, de a döntő például nagyon jó volt. Úgy kezdtük, hogy 8:1-es vesztésre álltunk a dánok ellen, ebből a hátrányból álltunk fel. A csapatunkban nemcsak a Győrből, hanem a hozzá tartozó klubokból, a VKL SE-ből, a Mosonmagyaróvárból is voltak lányok. Össze voltunk szokva, mert tavalyelőtt azzal a csapattal játszottunk felnőtt és junior NB II-ben, és NB I juniorban, NB I ifiben is.”

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"250497","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"320"}}]]

A terhelésről

„Sokáig az is előfordult, hogy egy hétvégén négy meccsem is volt a különböző bajnokságokban. Ez így kicsit keményebb tempó, de nagyon sokat tanultam azokból a meccsekből. Úgy lehet a legjobban megtanulni valamit, ha játék közben alkalmazza az ember. A nagy terhelést néha megérezzük, de valahogy meg kell találni az arany középutat. Nem mindig sikerül, de tényleg jót tesznek ezek a meccsek.”

A példaképekről

„Mostanában leginkább a svájci Andy Schmid a példaképem, de kiskoromtól fogva Görbiczért voltam oda, mindent tudtam róla és a többiekről is, kis kézilabda-enciklopédiaként fújtam mindent. Az edzéseken is mindig Anitát néztem. Néha pont azért bambultam el, mert őt figyeltem. A mai napig nagyon hálás vagyok, hogy ilyen játékosoktól tanulhattam, tanulhatok, mint ő, vagy Misike (Kovacsics Anikó), Nycke Groot vagy Tomori Zsuzsi. Görbicz sokat segít nekünk, nagyon szeretek vele edzeni, játszani. Ha például van valamilyen elképzelésem a pályán, és nem jön össze, akkor mindig elmagyarázza, miért nem sikerült. Ez nagyon hasznos.”

A sérüléséről

„Idén még nem sikerült hivatalos meccsen játszanom, mert négy éve van egy visszatérő csonthártyagyulladásom, és most kiderült, hogy ez nem véletlen, a sípcsontom a fáradásos törés előtti állapotban van. Ebből most gyógyultam ki, másfél-két hónapot kellett kihagynom. Ekkora kihagyásom még nem volt, amióta kézilabdázom, már arról is álmodtam, hogy játszom. De a kezelés jót tett, megerősített, olyan helyeken regeneráltunk, amikre máskor nem lett volna időm.”

Ambros Martínról

„Ambrosról csak pozitívan tudok nyilatkozni, az első edzéstől kezdve mindig foglakozott velem. Most is, hogy volt ez a sérülésem, érdeklődött irántam, hogy vagyok, és nemcsak arra volt kíváncsi, hogy fizikailag hogy érzem magam, hanem a lelkiállapotomra is. Sohasem tekintett rám másként amiatt, mert fiatal vagyok, sőt, ő próbálja elhitetni velem, hogy nem a sok sérülés miatt kerültem fel az elmúlt szezonban a felnőttek közé, hanem azért, mert ő azt szeretné, hogy itt legyek.”

A májusi Final Fourról

„A Bukarestet nem nagyon várták még a Final Four előtt sem a döntőbe, aztán mégis ők győztek. Az a Final Four hatalmas élmény volt, óriási motivációt adott, hogy ilyen fiatalon ott lehettem. Az meg, hogy kikaptunk… Úgy még soha semmi nem fájt nekem, nagyon durva volt. Akkor a döntőben nem szerettem volna hetest lőni, de most már másképp érzem. Játszani szerettem volna, de annyira szétizgultam magam, hogy lehet, hogy összeestem volna, ha beállítanak. Elég igazságtalan dolog így kikapni, hetespárbajban… De most már ezt lezártuk magunkban, és ez csak új motivációt jelent számunkra.”

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"250498","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"313"}}]]

A győztes mentalitásról

„A felnőttcsapatban az edzés mindig vérre megy, még ha csak focizunk, az is. Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit meg kellett szoknom, az utánpótlásban azért voltak lazább részek, de a felnőtteknél minden edzésen mindenki mindent belead. Ez a győztes mentalitás nagyon kell, de én kiskoromban is mindig ilyen voltam. Már iskolában is nyerni akartam a mindenféle ügyességi versenyeken , nem is értettem, hogy mások hogyhogy csak úgy álldogálnak.”

A vereségekről

„A másik nehéz dolog, amit meg kellett tanulni, a vereségek feldolgozása. A magyar mentalitásra jellemző, hogy ha vesztünk, akkor megmarad a melankolikus hangulat. De Ambros is mindig azt hangsúlyozza, nem az számít, hogy nyerünk-e vagy vesztünk, hanem az, hogy mennyit fejlődtünk. Egy lövés sem mindig akkor a legjobb, ha gól van belőle, hanem ha olyan technikával lövöm, amivel majd idővel fejlődni tudok. Amikor felkerültem a felnőttcsapatba, elég negatív voltam, nehéz volt elsajátítani a pozitív mentalitást. Most már jobb sokkal, de nehéz is. Ha két évvel ezelőtt jött volna ez a sérülésem, akkor fejben még plusz két hónap kihagyást csináltam volna magamnak.”

A legjobb meccsről

„A Fradi elleni 40:23-ra megnyert hazai BL-meccs volt a legemlékezetesebb. Előtte is játszottam már a felnőttek között, de akkor összesen majdnem egy félidőt kaptam, akkora közönség előtt, pont a Fradi ellen, és egy gólt is lőttem, a szurkolók tomboltak… Utána lettem a negyeddöntő újonca a BL-ben. Ha néha rossz pillanatai is vannak az embernek, az ilyen percekért megéri.”

A célokról

„Nagyon kitartó és türelmes vagyok. Nem is szeretem az erősségeimet és a gyengéimet listázni, mert mindig azt nézem, hogyan tudok minden téren fejlődni. Kiskorom óta arra vágyok, hogy egyszer BL-t nyerek, úgy, hogy rendesen kiveszem belőle a részem. Szeretnék olimpiára is kijutni, és ott érmet szerezni. Mindig is magyar válogatott akartam lenni. Hívtak a szlovák válogatottba is, de nem mentem el, mert biztattak, hogy van esélyem a magyar nemzeti csapatra is. Egy éve voltam Győrben, amikor behívtak az akkori serdülőválogatottba.”

A népszerűségről

„Amikor először autogramot kértek tőlem, csak odaírtam gyöngybetűkkel, hogy Rita, alá pedig rajzoltam egy szmájlit. Aztán láttam, hogy a többiek ezt nem teljesen így csinálják. Már kezdem megszokni ezeket a helyzeteket. Azt is szeretem, amikor interjút kell adni, azért is odavagyok. Mindent imádok, ami a kézilabdával kapcsolatos. Az elején fura volt, az első NB I-es meccsem után otthonról is kerestek újságírók, még anyának is mondtam otthon: Én csak azt csinálom, amit szeretek, nem értem, hogy ez miért olyan nagy dolog!”

Az izgulásról

„Régen nagyon izgulós voltam, 13-14 évesen én voltam a világ legizgulósabb játékosa. Még edzőmeccseken is, amikor mindenki más nyugodt volt. De most már nem így van, hiszek abban, amit megtanultam, begyakoroltam. Ez a legnehezebb, hogy mindig higgyen az ember magában. Néha jönnek hullámvölgyek, de akkor is hinnie kell az embernek, hogy másnap megint a legjobbját tudja nyújtani. Régen, ha valami nem jött össze, úgy éreztem, hogy másnap inkább fel se megyek a pályára. Most már ez nevetséges, de nem volt ez annyira régen.”