„Belfast, Belfast…”

A dunaszerdahelyiek lehetőséget adtak a szurkolóknak, hogy velük együtt utazzanak el Észak-Írország fővárosába. Az eséllyel közel három tucat drukker élt is, akik szerda délutántól péntek délelőttig még inkább a sárga-kék klub részének érezhették magunkat.

Indul az utazás

A pozsonyi reptérre jó hangulatban érkeztek meg a futballisták és néhány percen belül kiderült, hogy Hahn János a csapat egyik mókamestere. A magyar csatár helyenként a neki háttal alló társai hátizsákjába is igyekezett észrevétlenül bekukkantani, több-kevesebb sikerrel. De a vezetőedző sem maradt ki a mókából egy kis időre a drukkerek sárga parókája is rákelült a fejére. A szurkolók között természetesen már a reptéren előkerült egy-egy üveg pálinka, a fedélzeten pedig már egy-egy ismert rigmus is felharsant, tovább tüzelve a játékosokat.

A rázósabb felszállást egy sima repülőút követte, majd a landolás után a csapat az ő részükre lefoglalt hotel felé vette az irányt, hogy egy rövid pihenő után már a Cliftonville stadionjába, a Solitudeba induljanak és részt vegyenek az edzésen. A létesítmény nem mai darab, hivatalosan 1890-ben nyitotta meg kapuit és nyomot is hagyott rajta az idő vas foga, de a MOL Arénához kicsit sem hasonló körülményeket a helyiek szívélyes fogadtatása kompenzálta.

A csütörtöki napot a szurkolók városnézéssel töltötték, így nem volt meglepő, hogy akár a rengeteg templomot rejtő belvárosban, a Titanic épületnél, vagy akár egy étteremben is bele lehetett futni egy DAC-mezes társaságba. Sőt, aki jó időben volt jó helyen, akár a városháza környékén sétálló sportigazgatóval, Jan Van Daele-vel is összefuthatott.

Közös hangolás

A Cliftonville szurkolói is nagyon kedvesen várták az ellenfél drukkereit és weboldalukon magyarul köszöntve invitálták a sárga-kékeket a stadion alatt lévő közösségi klubjukba is. Ez volt az a hely, ahol alkoholt is lehetett fogyasztani. Ugyanis a stadiontól 2-300 méterre egy tábla fogadta a járókelőket, miszerint egy „alkohol free zone”-ba lépnek be, ahol a nyilvános alkoholfogyasztás akár 500 fontos büntetést vonhat maga után. Talán ennek is volt köszönhető, hogy körülbelül két órával a kezdő sípszó előtt az érkező szurkolók nem hangoskodtak és szinte kivétel nélkül mindannyian az említett pincehelyiség felé vették az irányt. A stadiontól nagyjából 10 méterre lévő házak előtt még gyermekek játszottak, bicikliztek, az úton krétával festegettek, vagy éppen a mezes drukkerekben gyönyörködtek.

A közösségi klubban ekkor már 2 asztalnál dunaszerdahelyi szurkolók is helyet foglaltak, akik közül volt, aki angoltudásának hála az ír szurkolók kedvencévé vált. A fiatalember, aki készségesen válaszolt a hozzá érkező kérdésekre, néhány könyvvel és egy Cliftonville-mezzel gazdagabban indulhatott a lelátóra. Szintén nagy népszerűségnek örvendett a DAC-meccsekről jól ismert rókaprémes magyar süveg, amellyel rengetegen fényképezkedtek a mezekkel, zászlókkal, régi fotókkal díszetett klubban. Tudni kell, hogy a Cliftonville az Észak-Írországban élő ír kisebbség csapata, így ők pillanatok alatt megértették a szlovák bajnokságban szereplő magyar csapat eszméjét, bár az úriember, aki 3 fontért árulta a meccsre kiadott újságot, először horvátként köszöntött...

Lelátói hangulat

A sajtószektor a megszokottól eltérően a kapu mögötti lelátó tetején kapott helyet, ami viszont ennél is meglepőbb volt, hogy helyi újságíróval itt sem találkoztunk. Annál inkább lelkes szurkolókkal, akik főleg az első gólig töretlenül biztatták csapatukat, de a második dunaszerdahelyi találat után szinte teljesen elhalkultak, így a nagyjából 50 fős csallóközi szurkolótábor már-már hazai hangulatot teremtett az arénában. Bár a 90 perc során nyoma sem volt a meccs előtt és egyébként utána is jellemző barátságos hangulatnak, a lefújást követően az egyik leghangosabb szurkoló volt az első, aki gratulált a továbbjutáshoz. A lelátón kitartó szurkolók pedig állva tapsolták meg az öltözőbe vonuló dunaszerdahelyi futballistákat.

Az este folyamán nem lehetett olyan vendéglátóipari egységbe betérni, ahol legalább egy helyi futballfanatikus nem dicsérte volna Nikola Krstovicékat és sokan már az EKL csoportkörébe vizionálták a DAC-ot. Erre bőven akadt lehetőség, hiszen a csapat és a velük tartó fanatikusok nem tudtak Belfastból felszállni a reptéri dolgozók sztrájkja miatt, így hajnali kettőig a városban múlatták az időt, hogy aztán egy egyórás buszút után a City of Derry reptérről kora reggel induljanak Pozsony felé.

Ez az út már jóval csendesebben zajlott, mint az előző, de a szurkolók utazását szervező hölgy gondoskodó kérdése (vagy inkább freudi elszólása) megadta az alapot egy gyors éneklésre. A repülőn ülve Flóra ugyanis feltette a kérdést: „Mindenki itt van?”

Erre természetesen nem lehetett más a válasz: „mindenki tapsol, mindenki a DéÁCénak szurkol…” Az élménybeszámolót pedig nem lehet ezek után mással zárni, minthogy a fáradt szurkolók szemében ekkor is azt lehetett látni, hogy ez az érzés nekik az élet.