Az Öreg híd lábánál...

A pozsonyi Öreg híd lábánál megbúvó létesítménynek különleges, családias hangulata hiányozni fog. Sosem felejtem el kisgyerekként átélt első DAC-meccsemet az akkori ZTS ellen, ifista játékosként az ódon öltözők furcsa szagát, a Krokodílusnak becézett mindenest, vagy éppen újságíróként a megannyi mérkőzést a kakasülőn, ahogy a kollégák egymás között becézték a szinte pálya fölé benyúló emelvényt. S bár befújt alá a szél, bevert az eső, mégis mindenki inkább ide kapaszkodott fel, mintsem az új tribünre.

A pálya mérete messze nem felelt meg az európai szabványoknak, de a drukkerek szerették (karnyújtásnyira a játékosoktól, gólveszély a kirúgásból is) a labdarúgók ellenben szidták: szűk és göröngyös, panaszkodtak.

Megvoltak a maga furcsa figurái is: a télen-nyáron rövidnadrágban és kolomppal szurkoló ,,apacs”, a mókás, az örökké zúgolódó, valamint dudával felvértezett nyugdíjas-küldöttség, az „őrült” kopasz, aki mindig végig üvöltözve és fehérben drukkolt, míg a teljhatalmú tulajdonos, Ivan Kmotrík meg nem unta és kidobóembereivel ki nem penderítette. Megjuhászodva később visszaszivá?rog(hat)ott.

És a vezetőséggel az utolsó percekig hadilábon álló szurkolócsoport.

Mind-mind hiányozni fog.

Stadion nélkül nincs csapat, bölcselkedett a törzsdrukker. „Immer, Wieder, Engerau – Mindig, Újra, Ligetfalu!” Nyártól már a Disznómezőn. Otthon is idegenben.