Az európai futball bajban van

A meccsenkénti 2,12-es gólátlag még az elmúlt évtizedek leggyengébbnek tartott eseményének, az 1990-es futball-vébének az átlagát (2,21) is alulmúlta. A meccsek pedig? Ha valaki emlékszik az olaszországi világbajnokság Spanyolország–Jugoszlávia, NSZK–Hollandia, Kamerun–Kolumbia vagy Anglia–Kamerun meccsére, az könnyen beláthatja: ez az Európa-bajnokság talán minden idők leggyengébb futballtornája volt.

Szürkeség
A visszaesés nem véletlen, a futball mint a világ legnagyszerűbb és legnépszerűbb sportja egyre szürkül. Ez a szürkeség uralta az egész Európa-bajnokságot: az igazi csodák elmaradtak, nem születtek nagy játékosegyéniségek. Oké, az izlandiakra sokáig emlékezni fogunk, mint ahogy a Cristiano Ronaldo szempillájára repülő lepkére, Conte örömkitöréseire és az ír szurkolókra is. De a szájízünk valahogy mégis keserű: Európa futballja vészesen uniformizálódik.
A folyamatot jellemzi, s egyben a legnagyobb csalódást is jelenti számunkra a közép-kelet-európai futball eltűnése. Hol vannak az olyan futballisták, mint Belanov, Hagi, Prosinecki, Sevcsenko? Már egy Ivica Vasticnak is örülnénk. A régió csapatai közül itt volt a tornán Csehország, Ausztria, Ukrajna, Oroszország, Románia és Szlovákia – ezek a csapatok lényegében nyom nélkül eltűntek, senkinek sem hiányoznak, néhány közülük (például az oroszok és a románok) szégyenletes teljesítményt nyújtottak.
Semmi sem maradt abból a technikás, fifikás futballhagyományból, ami miatt mindig várhattuk a kiugrást egy-egy „keleti” csapattól. Idén a váratlanul összeszedett és offenzív játékot mutató magyar válogatott mellett alig tudunk kiemelni más csapatot. Elismerést érdemel a minden mérkőzésén foggal-körömmel harcoló (és Románia ellen történelmi sikert arató) Albánia. A legmesszebb a lengyelek jutottak, de az ő focijukban vajmi kevés a szépség: erőfocit játszanak, keményen robotoló, sokat futó és ütköző játékosokkal. Ezek a lengyelek – skandinávok.

Hol vannak a csatárok?
Eltűntek az igazi csatárok is. Kiderült, hogy miközben Magyarországon sikk volt Szalai Ádámot szidni, a világ labdarúgásában is ez a tendencia: technikailag nem túl képzett, atlétikus centerek birkóznak a védőkkel. Egyre kevesebb sikerrel: ezen a tornán a csatárelitbe tartozó Lewandowski és Ibrahimovic is csak szenvedett, megjátszhatatlanok voltak, társaik segítsége nélkül elvesztek, statikus robotembereknek tűntek. Voltak, akiktől sokkal többet vártunk (Kane, Morata, Lukaku, Seferovic, Milik), másokról pedig kiderült, hogy teljesen reménytelen esetek (Zozulja, Dzjuba). Az egyetlen tartós kivételt a torna legjobb játékosa és gólkirálya, a francia Antoine Griezmann jelentette. Emellett szép volt a walesi Robson-Kanu gólja Belgium ellen, valamint végig veszélyes volt az olaszok csatárkettőse, az Éder–Pellé, duó. Jellemző, hogy a döntőt egy váratlanul pályára küldött agilis center döntötte el: az egész tornán mindössze 54 percet játszó Éder szerezte meg az aranyérmet Portugáliának egy jó lövéssel.

Csalódást keltő nagycsapatok
Mondhatnánk, hogy a játék színvonala a létszámemelés miatt süllyedt ilyen nagyot, de ez is tévedés volna. A selejtezőkből csoportelsőként továbbjutó románok, osztrákok és csehek tragikusan szerepeltek, az Eb-újoncok közül viszont Albánia és Észak-Írország kitett magáért, Izland és Wales pedig a torna egyik legnagyobb meglepetését okozta. Előbbi Anglia legyőzésével, utóbbi pedig két mérkőzésen is pazar futballt mutatott, az oroszok és belgák elleni játék az Európa-bajnokság egyik fénypontja volt.
Csalódnunk kellett az esélyesnek számító nagycsapatokban. A németek sorozatban hatodszor is bejutottak egy nagy torna elődöntőjébe, de ennél több jót nem mondhatunk el róluk. A spanyoloknál – ahogy az sejthető volt – véget ért egy nagy korszak. Franciaország az izlandiak és a németek elleni meccset leszámítva csak görcsölt. A titkos favoritnak tartott angol válogatott pedig az utóbbi évtizedek legnagyobb égését produkálta: a nyolcaddöntőben kiesett Izlanddal szemben, az addig gyengélkedő franciák pár nappal később ötöt gurítottak az izlandi bálnavadászoknak.
A legjobb benyomást Belgium, Horvátország és Olaszország tette ránk – ezek az országok az Eb igazi vesztesei. A sztárokkal teletűzdelt horvát csapat a csoportkörben leiskolázta Csehországot, majd (a B csapatával) Spanyolországot is megverte. Érthetetlen, hogy a portugálok elleni nyolcaddöntőben miért váltott át defenzív taktikára Cacic edző, a horvátok a hosszabbítás utolsó öt percéig nem voltak hajlandók focizni. A belga válogatottnál is alighanem az edző volt a leggyengébb láncszem: egymást felborító világklasszisok a pályán, idegesen integető Wilmots kapitány a vonal mellett, sokk Wales ellen. Nem tudni, lesz-e a belgáknak még egyszer ekkora esélyük megnyerni egy nagy tornát, mint most. És Olaszország… Az olaszok évtizedek óta nem játszottak olyan látványos és offenzív futballt, mint Belgium és Spanyolország ellen – ők is jobban megérdemelték volna a döntőt, mint a francia–portugál páros bármelyike.

Egyenfutballisták
Az Európa-bajnoki címet végül Portugália szerezte meg. Az a csapat, amely a hét mérkőzése közül csupán egyet tudott megnyerni a rendes játékidőben. Hangulatkeltés nélkül, a tényekre szorítkozva: ennyi erővel hat-nyolc másik csapat is megnyerhette volna ezt az Eb-t, az is ugyanilyen igazságos lett volna. És ez nagy baj. Nagy baj, hogy a pályáról kezdenek eltűnni az ösztönös zsenik, a vagány focistákból összeverbuvált csapatok, eltűnik a kockázatvállalás és a bátorság. Mindenütt futballakadémiákon kiképzett egyenfutballistákat látunk, lassan csak a frizurák lesznek változatosak, a játékstílus egyre sematikusabb. Mindenki megtanult védekezni, mindenki le tudja szűkíteni a területet, mindenki tökéletesen képzett fizikailag, teljes az uniformizálódás. Robotokat látunk a pályán, akik végrehajtják a beléjük kódolt programot, a figyelmes nézők néha három-négy passzt is előre „kiolvashatnak” a játékból. Egyre fontosabbá válik a körítés, miközben a pályán egyre nagyobb az unalom. Az európai futball bajban van.