A szimpatikus hokilegenda picit unalmas búcsúja

Miroslav Šatant (és az „aranygeneráció” tagjait) szeretik a hokirajongók. A Slovan meccsein lassan félház sincsen, „Sharky” búcsúmeccsén azonban még a médiaszektorba is adtak el jegyeket a szurkolóknak. Az Ondrej Nepela-stadion népe hatalmas ünneplésben részesítette a nagy kedvencet, számtalanszor zengett a gálameccs alatt a „Miiiiii-ro Ša-tan”. Ez utóbbiért a B-közép tagjait illeti a dicséret, mert ha ők nem lettek volna vagy csak épp elhallgattak, akkor nagy csöndben hokizgatott az „öregfiúk” két csapata. A szervezők ugyanis mindent a tévés közvetítéshez igazítottak, így sok volt az üresjárat, szpíker pedig meccs közben nem volt.

De persze maguk a játékosok éltetése volt a fő cél az estén, akik ha már nem is száguldoztak fel- s alá a jégen, azért meg-megvillantottak ezt-azt technikai tudásukból. A Hírességek Csarnokába bekerült Šatan góljára a 12. találatig kellett várni, a vége (18 perces harmadokkal, focis, óramegállítás nélküli időméréssel) 11:8 lett.

„Ez egy volt azon ritka mérkőzések közül, amelyen nem az eredmény volt fontos, hanem hogy jó hangulat legyen. Én így éreztem, remélem, a szurkolók is – nyilatkozta a gálameccs után Šatan. – Számomra mindig a válogatott volt a legfontosabb, címeres mezben hokiztam a legjobban. Alighanem ezért is telt meg a csarnok.” A mindig készséges, nem köntörfalazó hokilegenda az egyik csapatba meghívta a minden újságíró előtt ismeretlen Juraj Paučeket is. „Vele Nagytapolcsányban játszottam egy csapatban, még diákként, és ma is az egyik legjobb barátom, szerettem volna, ha ő is itt van” – magyarázta a „kakukktojás” jelenletét a csupa vb-érmes hokis között Šatan.