A spanyol bajnokság kilépett a Barcelona és a Real Madrid árnyékából

Lopeteguit sokan féltették a Real kispadjától, de az oroszországi világbajnokság kezdete előtt két nappal kirúgott korábbi spanyol szövetségi kapitány hamar bebizonyította, hogy nem az epizódszerep kedvéért szerződött Madridba – ahol az első 100 napban ő uralkodott, méghozzá vasököllel.

Lopetegui Realja

Miközben a világ Cristiano Ronaldóért és Zinédine Zidane-ért sírt, Lopetegui kockázatos döntések sorát meghozva próbálta nyomatékosítani: ez az ő csapata. A nyáron összesen 140 millió euróért igazolt Álvaro Odriozolát, Thibaut Courtois-át, Mariano Díazt és Vinícius Júniort hetekig jegelte (a 18 éves brazil csodagyereket egészen a Castilláig száműzte a harmadosztályba), a világbajnokság legjobb játékosának választott Luka Modricra csak csereként számított, miközben megpróbálta beépíteni a Zidane-korszakban látványosan mellőzött Dani Ceballost. 

A leggyakoribb kérdésre, azaz, hogy miként fogja tudni pótolni Ronaldót és az ő szezononkénti 50 gólját, az volt a válasza, hogy egyének helyett csapatban kezdett gondolkodni: szeptember 22-ig hat különböző játékos talált be. A csapatjátékba nem nyúlt bele, de a Real láthatóan sokkal dominánsabb szerepet tölt be a mérkőzéseken az előző évekhez képest (több passz, több lövés, több labdabirtoklás). A Roma ellen 3–0-ra megnyert Bajnokok Ligája-találkozó után Sid Lowe, az egyik legelismertebb spanyol újságíró tudósításában azt írta, hogy ez a Real akár még jobb is lehet annál, amelyik sorozatban háromszor ért fel Európa csúcsára.

Az eredmények pedig Lopeteguit igazolták. Az Atlético Madriddal szemben elveszített Európai Szuperkupa után a Real sebességi fokozatot váltott, és elsöpört mindenkit, aki az útjába került.

Aztán valami megtört hirtelen

Szeptember 26-án a madridiak egy sima hármast kaptak Sevillában, ami lehetett volna több is. A városi rivális Atlético ellen a visszavágási vágy sem vezetett eredményre a Bernabéuban, a a 0–0-s eredménynek még inkább ők örülhettek. A CSZKA Moszkva otthonában Toni Kroos eladott labdájából kaptak ki 1–0-ra, de 26 lövésük és három kapufájuk volt a 90 perc alatt – az xG-tábla szerint, amely nem a helyzetek számát, hanem azok minőségét méri, is nekik kellett volna nyerniük. Ez a vereség megbocsátható, a Rubin Kazany is nyert már a Camp Nouban.

Már a három lőtt gól nélkül lejátszott mérkőzés is olyan mélypont volt, amilyenhez hasonlót 2007-ben produkáltak legutóbb, de a nyolcadik fordulóban a Deportivo Alavés kapuját sem sikerült bevenni – ilyen rossz sorozatra még nem volt példa a Real 21. századi történelmében. Jelenleg 6 óra 49 percen áll az az óra, amely azt számolja, hogy mióta nem lőtt gólt a csapat.

„Addig nincs baj, amíg a helyzeteink megvannak” – mondta Nacho a CSZKA-tól elszenvedett vereség után, és Lopetegui is hasonlóan nyilatkozott. A vészharangot még kár lenne megkongatni, Lopetegui kirúgásáról beszélni pláne, tekintve, hogy a Realnak tavaly is volt egy rossz sorozata, de tény, hogy az első 11 tétmérkőzésén még az a Rafa Benítez is sokkal jobb eredményeket ért el, akit aztán a szezon felénél páros lábbal rúgott ki Florentino Pérez elnök.

A Marca és a Mundo Deportivo krízisről ír, a Sport összeomlásról, az AS arról, hogy eddig csak rossz volt a Real, de most már szörnyű. Ebből a káoszból kellene kirángatnia a csapatot Lopeteguinek, akinek gyakorlatilag semmilyen klubedzői múltja nincs. Zidane talán nem tartozott a legnagyobb taktikusok közé, de futballistaként a legmagasabb szinten játszott, tudta hogyan kell menedzselni az öltözőt és szót érteni a legnagyobb egókkal. Ilyen téren Lopetegui tapasztalatlannak számít, mindenesetre a játékosok egyelőre kiállnak mellette. A csapatkapitány Sergio Ramos azt nyilatkozta, hogy őrültség lenne most edzőt váltani, legutóbb pedig Kroos emlékeztetett mindenkit a közösségi oldalán, hogy az elmúlt három szezonban is voltak nehéz pillanataik bőven.

Ahogy azonban Madridban, úgy Barcelonában sincs minden rendben. 

Valverde túl egyszerű a Barcelonához

A statisztikusok kiszámolták, hogy Gerard Piqué hibái kilenc pontjába kerültek a Barcelonának – amelyek, ha nem lettek volna, a katalánok most toronymagasan vezetnék a ligát. A gyenge szereplést viszont kár lenne kizárólag az ő nyakába varrni, mert nagyon úgy fest, hogy a problémák sokkal mélyebben gyökereznek, mint néhány egyéni hiba. Ernesto Valverde vezetőedző tavaly folyamatosan kivárásra, minimális kockázatvállalás mellett a tutira játszott, de az akkori keret nem is volt alkalmas másra. Nyáron azonban a vezetőség elköltött nem kevés pénzt (125 millió eurót) új játékosokra, hogy befoltozza a keretet, ennek ellenére a Barcelonán még mindig sokszor érezhető a tanácstalanság, amiből csak Lionel Messi és Philippe Coutinho villanásai képesek kirángatni a csapatot.

Valverde idén a nála kőbe vésett 4-4-2 és a 4-3-3 között vívódik. Míg előbbi a Barcelonához méltatlan, korlátolt és defenzív felállás, addig utóbbihoz nem ért. „Valverdét ki lehet venni a középmezőnyből, de a középmezőnyt nem lehet kivenni Valverdéből” – kritizálták a szurkolók a spanyol edzőt, akinek azt róják fel leggyakrabban, hogy nem képes megfelelően rotálni a játékosait. Piquénél öt, a mérkőzés végeredményét befolyásoló hibát számoltak össze, Clément Lenglet 35 perc után kiállíttatta magát a Girona ellen, Luis Suárez egy hónapja nem lőtt gólt, Ousmané Dembélé pedig akkor került ki a kezdőcsapatból, amikor épp kezdett formába lendülni. Az új igazolások közül csak a brazil Arthur kap folyamatos játéklehetőséget, miközben a 40 milliós Malcom eddig mindössze 25 percet töltött a pályán. „Hogyan lehetnék boldog, ha nem játszom?” – kérdezett vissza a szintén mellőzött Arturo Vidal a chilei válogatott sajtótájékoztatóján.

A Mestallában elért 1–1-es döntetlen után a Marca arról írt, hogy a Valencia 24 órával többet pihenhetett a mérkőzésre, mint a Barcelona, Valverde mégis csak egy helyen változtatott a Tottenham elleni kezdőhöz képest (Lenglet helyett Thomas Vermaelen játszott). Az újság azt is kiemelte, hogy Valverde mindkét összecsapáson a 80. perc után használta ki az első cserelehetőségét.

A feje tetejére fordult a spanyol liga

A Real és a Barcelona botladozása azonban messze túlmutat a két vezetőedzőn. Azt már az idény előtt sejteni lehetett, hogy az utóbbi évek egyik legizgalmasabb szezonja lehet a mostani Spanyolországban. Eddig beigazolódni látszik ez az állítás: nyolc forduló után a Sevilla vezeti a bajnokságot, az Alavésnek és az Espanyolnak ugyanannyi pontja van, mint a Realnak, az újonc Valladolid pedig mindössze egy győzelemre van a Barcelonától és az Atléticótól. A madridiak négymeccses nyeretlenségi sorozata is többről szól annál, hogy most épp nincsenek formában. Sevillában a legutóbbi öt alkalommal kikaptak, az Atléticót hat éve nem győzték le bajnokin a Bernabéuban, amióta pedig Abelardo irányítja az Alavést (december), csak a Barcelona, a Real és az Atlético szerzett több pontot a baszkoknál. A három találkozón egyébként a Real 50-szer lőtt kapura.

Még csak nyolc forduló ment le, de már nincs egyetlen veretlen csapat sem a ligában. Ahogy nyeretlen sincs. Az első és a 12. helyezett között mindössze hat pont a különbség (17 éve nem volt ennyire szoros), miközben Angliában például 12. A top 3 (Sevilla, Barcelona, Atlético) összesen 26 pontot veszített eddig, az Angliában élen álló hármas csak 12-t. Exponenciálisan számolva, Spanyolországban idén elég lehet 76 pontot gyűjteni a bajnoki címhez – ilyen kevés ponttal legutóbb a 2006/2007-es szezonban győztek. Az azóta eltelt tíz évben 87, 99, 96, 100, 100, 90, 94, 91, 93 és 93 pont kellett ahhoz, hogy valaki a tabella tetején végezzen.

Mindezt persze könnyű elintézni azzal, hogy a Barcelona és a Real gyengélkedik. A média ezt tolja le az emberek torkán: a négy legnagyobb spanyol sportújság másról sem szól, csak erről a két csapatról. A nemzetközi sajtó még rosszabb. De a helyzet ennél azért összetettebb.

Eltűnt a szakadék a két nagy és a többiek között

„Ha nem rendezzük a helyzetet nagyon-nagyon gyorsan, nemhogy olyan lesz a bajnokságunk, mint a skót [kétcsapatos], hanem konkrétan Európa legsz.rabb bajnoksága lesz” – figyelmeztetett Jose Maria del Nido, a Sevilla egykori elnöke hét évvel ezelőtt.

Hosszú évek kellettek hozzá, de a fizetésképtelenség teljesen eltűnt a spanyol futball két legmagasabb osztályából: a felhalmozott 600 millió eurós adósságot öt év alatt 50-re redukálták. A tévés pénzek elosztása mostanra sokkal racionálisabb (persze még így is óriási a Barcelona és a Real fölénye, de ez a fogyasztók miatt van így). A klubok bevételei folyamatosan gyarapodnak, egyre kisebb a szakadék a nagy- és a kiscsapatok között: idén nyáron 900 millió eurót költöttek a klubok játékosokra, de ebből csak 265-öt a Barcelona és a Real (tehát körülbelül a 30 százalékát). A nettó nyereség csak 100 millió euró lett, ami nem sok, de ahhoz bőven elég, hogy ezek a csapatok rövid távon fenntartsák magukat – a következő nyáron úgyis jön egy másik Premier League-klub, amely kifizet egy zsáknyi pénzt valamelyik játékosért (jó példa erre a 23 éves Jefferson Lerma esete, akit 28 millióért passzolt el a Levante a Bournemouth-nak).

„A spanyol bajnokság soha nem volt ennyire kiegyenlített” – mondta az utolsó előtti helyen álló Rayo Vallecano vezetőedzője, Míchel. A reális forgatókönyv az, hogy a Barcelona, a Real és az Atlético tudásbeli különbsége idővel kijön, és a szezon végén egymás között döntik el a bajnoki cím sorsát. Az optimizmus és az eddig látottak viszont azt mondatják, hogy idén végre tényleg összejöhet egy olyan izgalmas és kiegyenlített bajnokság, amilyen 11 éve nem volt Spanyolországban.

Kovács Gábor