„A londoni eredményesség üzenet a kétkedőknek”

A magyar olimpiai érmesek nagy többsége sportpszichológussal is dolgozott a játékok előtt, és sikereik a kétkedők számára is bizonyítják e tudományág fontosságát. Dr. Lénárt Ágotával, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar Pszichológia Tanszékének vezetőjével beszélgettünk.

A londoni olimpia egyik legnagyobb nyertese a sportpszichológia. A magyar bajnokok, érmesek nyíltan beszéltek arról, milyen sokat segített számukra, hogy pszichológussal dolgoztak együtt.

Peking után elkeseredetten azt nyilatkoztam, hogy a mentális felkészítés hiányzik a magyar sportolóknál, csak ezt elég nehéz volt bebizonyítani. Amíg nincsenek látványos eredmények, addig mind a szakmai, mind a laikus közönség számára nehezen eladható a sportpszichológia. A londoni eredményességünk azonban üzenet a kétkedőknek is, s teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy az élsportolók felkészítéséhez a fizikai felkészítésen túl a sportpszichológiai felkészítés is szükséges.

Milyen ma a sportpszichológia megítélése?

Néha Magyarországon még mindig arról megy a vita, hogy kell-e vagy nem, miközben más országban már csak az a kérdés, hogy mikor kell, mennyi, milyen módszerekkel. Glasgow-ban az előolimpiai kongresszuson elhangzott, hogy a verseny előtti utolsó napokban a fizioterapeuta, a gyógytornász és a sportpszichológus tud a legtöbbet segíteni a sportolónak. Az orvosok és az edzők a felkészülés idején teszik meg a legtöbbet, viszont az utolsó pillanatok finom formaidőzítése inkább a sportpszichológia területére tartozik. Az olimpián szó szerint millimétereken, századmásodperceken, egészen hihetetlen kis teljesítménykülönbségeken múlt a jó eredmény. A pillanatnyi állapot és forma függvénye, hogy aznap ki fog nyerni. Ez pedig nagy részben tanulható.

Milyen módszerekkel dolgozik a sportpszichológia?

Négy alapvető terület van: autogén tréning, mentáltréning, figyelemfókuszálás és az ún. kognitív, vagyis a gondolkodással kapcsolatos módszerek. Senkitől nem várjuk azt, hogy mélylélektannal foglalkozzon, ha nem akar, de az alapvető technikákat a sportoló tanulja meg, hogy minél közelebb jusson a jó eredményhez.

Az edzők hogyan viszonyulnak a sportpszichológusokhoz?

A most felnövekvő edzőnemzedék már pontosan tudja, mire használható a sportpszichológia. Ők már jó értelemben véve leadják a rendelést, hogy mi mindenben szeretnék, ha a sportolójuk fejlődne. Maguk is ismerik a módszereket, sőt van olyan edzőm, aki a sportolójának a legalapvetőbb dolgokat már saját maga is meg tudja tanítani. Talán ez lenne a legjobb. Kidolgoztunk egy junior programcsomagot, amit kicsit úgy kell elképzelni, mint a házi patikát. Célja, hogy a gyerekek meg tudják tanulni a legalapvetőbb módszereket. Ha ez megvan, akkor ezekkel a módszerekkel felvértezve el tudnak indulni az életben, és ha magasabb szintre kerül a sportolásuk, akkor a módszereket alkalmazva sikeresebbek lehetnek.

Mennyire elérhető a sportpszichológus a sportolók számára?

Magyarországon a minőséggel nem volt baj, de a mennyiséggel igen. Az a három-négy-öt kolléga, aki eddig is dolgozott ezen a területen, legjobb szakmai tudását adta, de száz-kétszáz, sőt, a kvalifikációs időszakban hét-nyolcszáz sportoló ellátásához ez természetesen kevés. Az a távlati célom, hogy a riói olimpiára minden sportolónak meglegyen a lehetősége erre. Most ugyanis csak az olimpiai csapat fele volt sportpszichológusnál. Bár az sokatmondó, hogy a nyolc aranyérmesből hét sportpszichológiai felkészítésben vett részt. A másik cél, hogy Magyarországon legyen egy regionális hálózat, akár a szövetségeken belül, akár a megyeszékhelyeken.

Milyen a sportpszichológia helyzete közép-európai viszonylatban? Magyarországon kezd a széles nyilvánosság számára is elfogadottá válni, de Szlovákiában még mindig szégyennek számít.

Nálunk is meg kell küzdeni azzal, hogy a sportpszichológiát sokszor azonosítják a klinikai pszichológiával. Pedig a sportpszichológia ép, egészséges emberek teljesítményfokozására szolgál.

Ön kint volt Londonban is a magyar olimpiai csapattal. Hogyan nézett ki egy napja?

Minden nap más volt. Akivel itthon dolgoztunk, azzal kint ugyanúgy folytatódott a munka. Voltak egyéni eseti megkeresések is, aki ott kért segítséget. Volt, aki azt kérte, hogy menjek ki vele a versenyhelyszínre, például a lövészek, Csonka Zsófia és Bognár Ricsi, vagy az úszó Risztov Évi. Gyurta Danival évek óta dolgozunk együtt, ott ez magától értetődő volt, Berki Krisztián esetében is. Azt, hogy ki hogyan igényli a helyszíni segítséget, előre megbeszéljük, de a helyzet is tudja adni, ha adódik valami váratlan dolog. A sportpszichológus természetesen azt szereti jobban, ha mindent szépen előkészít, és ennek megfelelően cselekszik.

Előfordul-e, hogy a sportpszichológus is elbizonytalanodik?

Voltak izgalmas helyzetek az olimpián. A duplatrapban versenyző Bognár Ricsi lövészete alatt a szervezőbizottság megengedte, hogy a közönség tapsoljon. Ez nem szokványos a koronglövészetben, mert megbontja a ritmust. Ricsi is azt mondta, hogy eddig neki az volt a fegyver felemelésének a jele, ha az előtte lévő versenyző leengedte a fegyvert. Most viszont közbejött a taps. Villámgyorsan ki kellett találnunk, hogy most a taps vége jelenti ugyanazt az ingert, amire felemeli a fegyvert. A váratlan helyzet szakmailag is kihívás, de az ember reménykedik benne, hogy a sokéves rutinjával, tapasztalatával ezt meg tudja oldani. Ilyenkor a sportolók nagyon kreatívak, maguk is rájönnek megoldásokra. A másik dolog, hogy én magam is versenyzek, ez is segít.

Meséljen a sportpályafutásáról!

Húsz éve számszeríjas lövő vagyok, előtte puskás lövőként kezdtem. Az olimpia után két nappal a saját világbajnokságomon csapatban negyedikek voltunk, egyéniben pedig bekerültem a döntőbe. Óriási ajándék volt, hogy egy ekkora megterhelés után sikerült a saját versenyemen is jól teljesíteni. A saját versenyzésemből rengeteget tudok meríteni. Egészen más, ha egy sportpszichológus tudja, hogyan zajlanak az események egy világversenyen. Lehet valaki nagyon jó sportpszichológus akkor is, ha nem volt élversenyző, de ha egy kicsit közelebb van az élsport világához, akkor sokkal könnyebben tudja átadni a tapasztalatait. Nekem ez segítség is, a sportolók tudják, hogy én versenyző vagyok, s úgy jönnek hozzám, mint egy nagyon tapasztalt versenyzőhöz, aki még sportpszichológus is.

A különböző sportágak különböző készségeket kívánnak meg. Mennyire kell ismernie a sportpszichológusnak az egyes sportágak sajátosságait?

Az alapvető módszerek egyformák. De például egy sportlövésznek többet tudok segíteni, mert a technikai jellegű elakadására is rá tudok kérdezni. Ha egy úszónak forduló- vagy rajtproblémája van, azt neki kell elmondania részletesen, hogy képben legyek. Természetesen akkor is tudok segíteni, de sokkal jobb, ha én magam belülről is pontosan tudom, miről van szó. Éppen ezért a sportpszichológus-palántáknak van „sportági sajátélmény” című tantárgyuk, minden sportággal meg kell ismerkedniük, hogy érezzék, milyen az a sportág, mit jelent ott az erőfeszítés, mit jelent ott megizzadni. Ez a képzés szerves része.

Vannak sportágak, ahol négy percig kell összpontosítani, másoknál egy órán át, de olyan sportágak is vannak, ahol több napon át egyfolytában kell a topon lenni. Hogyan lehet erre felkészíteni a sportolókat?

Az úgynevezett modellezett helyzetek segítségével. Minden sportágnak a saját szakmai programját modellezzük, és még azt is, hogy mit kell a sportolónak tennie, ha bizonyos lehetőségeken belül másképp alakulnak a dolgok. Gyurta Dani esetében lemodelleztük, mi van, ha ő vezet, ha nagyon feljönnek rá, vagy ha kevésbé sikerül a forduló, mikor kell robbantania, vagyis azt, hogyan alakulhat a verseny. Ez nem azt a fajta kétségbeesést jelenti, hogy „jézusmária, mi van, ha nem sikerül?!”, hanem pontosan azt, hogy vannak különböző lehetőségek, s ezek közül mindegyiket végig kell gondolni. Minél több ilyen modellezett helyzettel találkozik a sportoló, annál ügyesebbé válik, s annál jobban tud döntést hozni egy más, új, számára váratlan helyzetben is.

Két történetet nagyon sokszor hallottunk az olimpia alatt: azt, hogy Berki Krisztiánnál fejben javíttatta ki a hibás gyakorlatát, illetve hogy Risztov Évának egy lepedőre kellett elkészítenie a teljes olimpiai pálya részletes térképét. Milyen egyéb érdekességet oszthat meg a nagyközönséggel az olimpiáról?

Az egyik öttusázó azzal jött, hogy nem bírja elviselni a stadion zaját. Modellezett mentáltréninget csináltunk, méghozzá úgy, hogy közben feltekertük a televízió hangját maximumra. Az első néhány gyakorlás alatt nagyon zavarta, a negyediknél-ötödiknél azt mondta, most már elviselem, a hetedik-nyolcadiknál pedig kijelentette: „Most már olyan hangosra állítod, amilyenre csak akarod, már teljesen jó!”

Egy orosz műkorcsolyázó a Salt Lake City-i olimpiára készülve felfestette a jégpályája palánkjára az olimpiai ötkarikát, hogy megszokja, mindenhol ezt fogja látni.

Nagyon jó a példa. Kerékpárosoknál például azt csinálták, hogy görgőre rakták őket, és vetítették nekik az olimpiai helyszíneket. Úgy gyakoroltak, hogy minden egyes alkalommal pontosan látták az utcát, az egész pályát, amerre menniük kell majd az olimpia alatt. Ha bármilyen versenyre készülünk, de nem ismerjük a helyszínt, akkor az interneten legalább kívülről megnézzük, aztán beleképzeljük a versenyzőt. A lényeg, hogy minél nagyobb legyen az ún. ismerősségi hatás. Ez segít a sportolónak abban, hogy biztonságérzete legyen, s ha ez megvan, nem fog izgulni. Olyan érzés keletkezik az agyban, mintha ő már ezt nagyon sokszor megcsinálta volna, s ez megnyugtatja.

Időben hogyan aránylik a mentális felkészülés a fizikaihoz?

Ez attól függ, mikor kezdi el a sportoló a mentális felkészülést. Ha az olimpiai ciklus elején, akkor ha hetente egyszer eljön hozzám, és otthon gyakorol napi 15–20 percet, remekül fog haladni, és van időnk mindent szépen a helyére tenni. Ha viszont az olimpia előtt fél évvel jelentkezik, akkor többet kell naponta gyakorolnia, ha pedig valaki az olimpia előtt két hónappal jön, akkor az egész olyan, mint a gyorsított angolkurzus.

Van-e olyan sportoló, aki ösztönösen alkalmazza a sportpszichológia technikáit?

Igen, sok sportoló ösztönösen rájön, hogy mi használ neki. Emlékszem, egyszer egy sportoló azt mondta: „Én nem tudom, mi az az autogén tréning meg a mentáltréning, de ha hazamegyek este, hanyatt vetem magam a kanapén, becsukom a szemem, ellazítom magam, és elképzelem, hogy holnap milyen sikeresen fogok szerepelni.” Remek, ez a sportoló mind a kettőt csinálja, ráadásul kombinációban: egyszerre lazít és mentáltréningezik. De vannak olyanok is, akiknek szisztematikus felkészítésre van szükségük! S azoknál, akik ösztönösen jól csinálják, is lehet javítani a dolgokon, vagyis számukra is hasznos a sportpszichológia.

Eljön az az idő, amikor az lesz a ciki, ha valaki nem dolgozik sportpszichológussal?

Szerintem igen. Nem akarom, hogy odáig jusson a dolog, mint Amerikában, hogy mindenkinek kötelezően legyen sportpszichológusa, de azt gondolom, hogy a sportpszichológia nagyon sokat segít a fejlődésben. Azt szeretném elérni Magyarországon, hogy jusson el mindenkihez, a sportolók tanulják meg az alapmódszereket, s utána hasznosítsák ezeket, éljenek a lehetőséggel. Mert ezáltal még jobbak lehetnek.