A kulturáltság diadala

Hét év után tért vissza a hazai kosártrónra a lévai férficsapat. A klubtörténet második szlovák bajnoki elsősége a 2011-eshez hasonlóan némileg meglepetés, de a két diadal közti párhuzam itt vélhetően megszakad: a jelenlegi klubvezetés a biztosíték arra, hogy a „merjünk nagyot álmodni”-szerű irreális vágyak kergetése helyett a szisztematikus építkezés fog folytatódni.

Az első bajnoki cím megszerzése után ugyanis elszaladtak a lovak az egyesülettel: az Interrel karöltve sokkal többre vágyva a cseh ligában indultak, a hazai pontvadászat értékét egy „futottak még” B csapattal degradálták. A többi klub joggal érezte elégtételnek, hogy a következő szezonban az alapszakaszgyőztes lévaiakat már „nem engedte” a playoffba a versenykiírás. A cseh bajnokságban azonban egyik esetben sem jutottak túl a negyeddöntőn, majd a főszponzor gondjai miatt csődközelbe került a klub.

A nevüket Patriótákra változtatva, a támogatóknak és drukkereknek is (egyebek mellett a honlapon) könyörögve sikerült megmenekülniük a megszűnéstől, és évről évre lassan összerakni azt, ami egy bajnokcsapathoz kell:

1. Egy szakértő edzőt, aki időt kap a munkához. Teo Hojc ismeretlenül érkezett Szlovéniából, sikereket csak ifjúsági csapatokkal ért el. Filozófiáját azonban teljes mértékben elfogadta a klub: azt a pár légióst, akiket megengedhettek maguknak, hetek hosszú videózása alapján választotta ki Hojc, keresve a legapróbb bejegyzéseket is a kiszemeltekkel kapcsolatban. Úgy tartotta ugyanis, hogy a technikai tudás mellett legalább annyira fontos az emberi kvalitás. Ő maga erre az élő példa: harmadik lévai évére perfekt megtanult szlovákul (ahogy azt első, angolul zajlott beszélgetésünk során 2015-ben ígérte), sosem voltak gőgös nyilatkozatai (ellenben például az Intert irányító Oliver Vidinnel), az pedig, hogy egy tréner egy playoff-meccs közbeni kiállítására úgy reagáljon – a komáromi kollégával, Milos Sporarral egyetemben –, hogy a szünetben bocsánatot kér viselkedéséért a játékvezetői hármastól és a csarnokban levő szurkolóktól, alighanem a világon is egyedülálló.

2. Kell továbbá egy remek szurkolótábor, amelyre mindig lehet támaszkodni. Ha hangerőben nem is, létszámban már-már vetekednek a minden téren number one komáromiakkal a lévai drukkerek, akikre egyre jobban átragad a szakvezetés kulturáltsága. Mikor a playoff-elődöntőben csapatuk épp a földbe döngölte idegenben a komáromiakat, rákezdtek a „Mi vagyunk itthon” rigmusra, amely semmilyen körülmények között nem kelt pozitív hangulatot. A szpíker némileg erélyesebb felszólítására azonban – a mai világban szokatlan módon – nem füttyszó és ordenáré bekiabálás volt a válasz részükről, hanem saját csapatuk biztatása, már a kellemetlen „honfoglalós” sor nélkül.

3. S persze a bajnoki címhez a legszükségesebb, egy olyan csapat kialakítása, amelyben mindenki elfogadja a feladatát és szívvel-lélekkel végre is hajtja. A szlovák szinten sztárnak számító Milan Žiak alapvetően külföldi szerződésben gondolkodott, hogy aztán a csereirányító (!) szerepével is megbékéljen Léván. Vagy épp egy amerikai center, Garrick Sims sértődhetett volna meg, hogy nem kap több lehetőséget, mint a nála jóval kevésbé rutinos, időnként még mindig önbizalomhiányos Boris Bojanovský. De a többieknek is, Krajčovičnak, Diabaténak, Mijovicsnak, Vaslnak, Kurbasnak és Djuricsnak is el kellett fogadnia, hogy „csak” egy a kilenc egyenrangú kosaras közül. S a bizonyíték, hogy így tettek, a statisztika, mely szerint nyolcuknak is tíz pont körül mozgott a meccsenkénti átlaga a szezonban.

Részünkről csak annyit tennénk hozzá ehhez: sok ilyen történetet még a honi sportba!