„A közönség 80 méter feletti dobásokat akar látni”

Az olimpiai bajnok magyar kalapácsvetővel a dubnicai Atlétikai Hídon beszélgettünk.

Az Atlétikai Hídon a férfikalapácsvetés volt az a szám, amelyben mindhárom moszkvai érmes elindult, s nagyszerű dobásokkal örvendeztette meg a közönséget. Ön a világ idei legjobbjával, 82,40 méterrel győzött.

Nagy a harc a World Hammer Throw Challenge sorozat bajnoki címéért, ezért jött el mindenki, aki számít. Ami az eredményemet illeti: én erre készültem. Lehet, hogy most azt hiszik rólam, magyarázkodok, de úgy érzem, kevés versenyem volt idén. Négy-öt viadal hiányzott, ahol be tudtam volna gyakorolni a mozgást. Ez mostanra kezd összeállni, és az is sokat segít, hogy van vetélytárs. Ha van ellenfél, könnyebb kihozni magamból a jó eredményt, mert rá vagyok kényszerülve, hogy hajtsam a szert, küzdjek az eredményért. Nagyon boldog vagyok, mert Dubnicán öt centire sikerült megközelítenem az egyéni csúcsomat. Sajnálom, hogy csak négy dobás volt, ha van még kettő, akkor talán már 83 méter fölötti lenne az egyéni csúcsom.

Így is visszavágott azonban a lengyel Pawel Fajdeknek, akitől kikapott a moszkvai világbajnokságon.

Ez elégedettséggel tölt el. Sajnos március óta van egy sérülésem, ami megint magyarázkodásnak tűnhet, de azért nem beszéltem róla korábban, mert nem tartottam célszerűnek, hogy a vb előtt ez legyen a téma. El van meszesedve a bal vállam, amelyik már egyszer volt műtve, s most megint ki kellene pucolni. A kánikulák idején a klíma annyira rontott az állapotomon, hogy a világbajnokságon nem tudtam rendesen kinyújtani a kezem. Emiatt rövid volt a kalapács, és nem szállt el jobban.

Tizenegyedik alkalommal rendezték meg az Atlétikai Hidat, ön pedig tizedszer vesz részt rajta. Miért szeret ennyire Dubnicára járni?

Az első években két versenyt rendeztek egyszerre, és ez jó kis túrának tűnt, mert lehetett gyakorolni a nagy versenyek selejtező–döntő szituációját. Ritka lehetőség, amikor az ember ezt versenykörülmények között kipróbálhatja. A másik ok pedig, hogy az idény végén van ez a viadal, s ha az ember úgy érzi, maradt még benne eredmény, ezt megpróbálja kihozni magából. Dubnicán a közönség mindig jó, a dobókör is nagyszerű. Most már új háló is van rajta, tehát nagyon jó körülmények között tudunk dobni. Idén kis hátrányt jelentett, hogy tízen indultunk, s ezért csak négy dobás volt, de ilyen is van. Azért is szeretem ezt a versenyt, mert közel van Szombathelyhez, nem kell sokat utazni.

Idén a szervezők lényegesen kevesebb pénzből gazdálkodhattak, s elmondásuk szerint néhány atléta lemondott a tiszteletdíja bizonyos részéről, hogy mégis megrendezhessék a versenyt. Önt mennyire érintette ez a helyzet?

Valamennyire engem is érintett, bár ez a verseny a már említett Hammer Throw Challenge sorozatba tartozik, így a díjakat az IAAF, a nemzetközi szövetség fizeti, nem pedig a versenyszervező. De azt gondolom, hogy a hűség kifizetődő, ezért is jöttem el Dubnicára. Nem vagyok könnyű helyzetben, egyetlen szponzorom van, egy sportszergyártó cég. Elég elkeserítő, hogy ilyen a helyzet ma Magyarországon, hogy képtelen vagyok támogatókat szerezni. A 2004-es olimpián meg a tavalyi olimpia előtt történteknek (Athénban Annus Adrián kalapácsvető és Fazekas Róbert diszkoszvető aranyérmét dopping miatt elvették, a londoni játékokra pedig Kővágó Zoltán diszkoszvető nem utazhatott el doppingvétség miatt – a szerk. megj.) én iszom meg a levét. Abban viszont szerencsém van, hogy a versenyeken olyan eredményeket tudok hozni, amelyeknek köszönhetően mindig meg tudok egyezni a viadalszervezőkkel, hogy nekik is jó legyen, meg nekem is.

Akkor a kalapácsvetőkre nem vonatkoztak a megszorítások, mivel nekik a nemzetközi szövetség fizeti a pénzdíjakat?

De valamilyen szinten igen, mert nem titok, hogy az olimpiai bajnokok mindig kapnak egy kis ráadást a hivatalos díjakon felül. Igaz, a kalapácsvetésben ez nem olyan nagy, mint a futószámokban, de valamennyi mindig van. Ennek az összegnek egy részéről mondtam le én is, mert mind azt akarjuk, hogy az atlétika működjön. Ezek a versenyek népszerűsítik a sportágat, sok gyerekkel találkozunk, beszélgetünk, megnézik, hogyan versenyzünk – ez számukra fantasztikus élmény, a sportágunk pedig ebből merítheti az utánpótlást.

Dubnicán mind a négy kísérlete 80 méter fölötti volt, elsőre 80,94-et, másodikra 80,73-at, harmadikra 81,54- et, negyedszerre pedig 82,40- et dobott. A világbajnok Pawel Fajdek mindkét érvényes kísérlete is 80 méter fölé szállt. Minek köszönhetőek ezek a jó eredmények egy héttel a vb után?

Mostanra áll össze a mozgás. A vb azért más, mert van egy komoly tétje. Ha téthelyzetben kapsz egy pofont, s padlóra kerülsz, nagyon nehéz felállni. Fajdek az első nagy dobásával ilyen pofont adott a mezőnynek. Hiába vagyunk bármilyen profik és rutinos versenyzők, nagyon nehéz válaszolni, mert az ember nem tudja elhinni, hogy tud akkorát. Most kiderült, hogy azért tudtam volna. Mindig azt mondtam, hogy nincs tökéletes mozgás, csak jó dobás. Ebben az évben olyan mozdulatsort gyakoroltam, amihez kellett volna a sok versenyzés, hogy téthelyzetben is tudjam hozni, ne csak edzésen. Most, a tizedik verseny körül már kezd összeállni – csak hát vége a szezonnak. Ez a baj. Jövőre ezt még jobban meg kell oldani, van ellenfél, küzdeni kell.

Mennyire lepte meg Moszkvában Fajdek, aki a vb-n 81,97 métert dobott?

Nem Fajdek, hanem az eredménye lepett meg. Tudtuk róla, hogy képes lehet 80 feletti eredményre, de a 82-re nem számítottunk. Nem értem ezeket a dolgokat. Az én eredményeim 79 és 81 méter között mozognak, ezért nem értem, hogyan lehet, hogy valaki év közben 74 métert dob, a vb-n meg majdnem 82-t. Én akkor is dobok 77 métert, ha álmomból keltenek fel, és futottam két kört meg húztam két karkörzést. De 74 métert dobálni, s aztán 82-t? Fura... Mindig gondolkodóba ejtettek ezek a dolgok. Sokan vannak így, egyszer dobnak 74-et, aztán 80-at… Nem tudom, mi ennek az oka. Mert ha én normálisan, rendesen felkészülök, edzek, akkor versenyen ki kell jönnie annak a 79 és 81 méter közötti eredménynek. A 79-nél tudom, hogy elrontottam valamit technikailag, ha meg 81-et dobok, akkor tudom, hogy minden sikerült technikailag. Fajdeknél viszont volt egyfajta altatás, mert most két egymást követő versenyen is nagyot dobott. De erről őt kellene megkérdezni.

Említette, hogy Moszkvában sérült vállal versenyzett. Mennyiben korlátozza a sérülése? Vagy inkább a felkészülését hátráltatta?

Pontosan. Március közepe óta van ez a sérülésem, előtte rendesen tudtam készülni, de ha akkor megműttetem, négy–öt hét kiesett volna. A sérülés abban akadályozott, hogy edzéseken nem tudtam húsznál több dobást elvégezni, hanem csak tizennégyet–tizenhatot, s mellette még gyakorolni kicsit a technikázást. Az erősítő, súlyemelő gyakorlatoknál is zavart, s abban is, hogy nem mertem odaállni kőkeményen a munkához, mert bennem volt, hogy ha még jobban megsérülök, vége a szezonomnak. Meg kellett találni az arany középutat, hogy mennyi edzést vállalhatok, ez végül sikerült is. Ezért is örültem nagyon a vb-ezüstnek. Persze most kicsit bánt, hogy nem Moszkvában jött ki belőlem ez az eredmény. De már látom, hogy mik voltak az okok.

És mik?

A vállamat is éreztem az erőlködésnél, s benne volt az is, hogy menni kellett az eredmény után. 80,30-cal indítottam, korábban soha nem kezdtem így világversenyt. Nagyon jó volt, azt gondoltam, ez lesz az a dobás, amivel sokkolom az ellenfeleket. Fajdek viszont tudott rá válaszolni. Ugyanez történt itt Dubnicán is, én 80,94-gyel nyitottam, ő 80,66-tal, aztán a 81,54-re 82,27-tel válaszolt. Az ilyen helyzeteket is be kell gyakorolni. Most már megismerjük egymást, és lehet pszichésen egymásra hatni.

Önnek megfelel, ha egyetlen sokkoló dobás helyett úgymond „egymásra licitálnak” a verseny alatt?

A közönségnek ez kell. Az atlétikában nagyon visszafogják a kalapácsvetést. Ennek az is az oka, hogy régen, amikor én fiatalon bekerültem ebbe a körforgásba, a nagy nevek általában otthon csücsültek a babérjaikon. Tyihon megnyert egy versenyt, elment haza, lefeküdt a kanapéra, mintha nem is sporttal foglalkozna. Nem jött versenyezni. Pedig a közönség arra kíváncsi, ha eljön az elitből három-négy jó dobó, és ők versenyeznek egymással. Így lehet eladni a sportágat. De hát sajnos kivesznek minket a Gyémánt Ligából, arra hivatkoznak, hogy veszélyes a sportágunk. Pedig ezt meg lehetne oldani, de nem is törekszenek rá, hogy megoldják. Azért kellenek az ilyen versenyek, mint a dubnicai. A közönség azt akarja látni, hogy a kalapács 80 méterre száll, nem azt, hogy 40 méternél leesik. Nekünk nagyon jól jön, hogy vannak kisebb versenyek, amelyek ilyen nagy csatákat hoznak kalapácsvetésben.

A kalapácsvetés Gyémánt ligás mellőzésében mennyire játszanak közre a múlt doppingbotrányai? Nem vesztette akkor el kicsit a hitelét a kalapácsvetés?

Most már látszik, hogy sok sportágban van dopping, de senkire nem lehet azt mondani, hogy doppingol, amíg le nem bukik. Tényleg sok botrány övezi a sportágunkat, de a megtisztulás útján vagyunk. Bízom benne, hogy a következő időszakban egyetlen világversenyen sem születik olyan eredmény, amelynek nem fogunk örülni.