„A kislányom az életem napsugara”

Alig néhány héttel a szülés után pedig már újra jégen volt, a szeptemberi Nebelhorn Trophyn ezüstérmet szerzett. A 27 éves korcsolyázóval Oberstdorfban beszélgettünk.



Mi volt a fő ok, amiért a visszatérés mellett döntött?

A rajongóim. Az elmúlt két évben, amíg nem versenyeztem, rengeteg levelet kaptam tőlük, és mind azt írták, hogy az eredményeimmel annyira nem is foglalkoztak, de szerettek nézni a jégen, ahogy harcoltam a sikerért. Ezt tudva sokkal egyszerűbb a visszatérés. A másik ok, amiért újra versenyszerűen akartam korcsolyázni, természetesen a kislányom, Himawari. Óriási kihívás számomra újra felvenni a versenyt a legjobbakkal, és ezt neki is megmutathatom. Most még talán nem fogja megérteni, hiszen csak féléves, de a jövőben biztosan sokat fog számára jelenteni.

A kislánya a lelátóról nézi a versenyeit?

Oberstdorfban sajnos mind a rövidprogram, mind a kűr alatt a hotelben aludt. Viszont volt már velem néhány show-n, és valószínűleg tetszett neki.

Sok sportoló állítja, az anyaságnak köszönhetően nyugodtabban, felszabadultabban tud versenyezni. Egyetért velük?

Igen, valószínűleg ez rám is érvényes. A Nebelhorn Trophy volt az első versenyem két év után, azt hittem, hogy sokkal jobban fogok izgulni. De rendben voltam. Természetesen egy kicsit lámpalázam volt, de egyúttal nagyon élveztem, hogy újra itt lehetek.

Lelkileg vagy fizikailag volt megterhelőbb visszatérni a jégre a szülés után?

Fizikailag. Nagyon örültem, hogy újra korcsolyázhatok, de a testem még nem állt készen rá. Az izmaim mindig nagyon fájtak – szörnyen nehéz volt!

Hogyan reagáltak a rokonai, barátai, amikor meghallották, hogy anyaként is versenyezni szeretne?

A szüleim törődnek velem mint a lányukkal és mint korcsolyázóval. Viszont amikor teherbe estem, néhány ismerősöm, aki csak a korcsolyázó-pályafutásomat követi, azt mondta, nem kellene szülnöm. Csakhogy én egyáltalán nem akartam megválni a kislányomtól, és úgy döntöttem, megszülöm. Persze összeegyeztetni az anyaságot és a versenysportot nagyon nehéz, igazi kihívás. A családom sokat segít, és a barátaim szintén lelkesek.

Ki vigyáz a kislányára, amikor edzésen van?

Az édesanyám. Amikor kicsi voltam, rám is sokszor a nagymamám vigyázott, hiszen édesapám és édesanyám is dolgozott. Jó, ha az embernek ilyen családja van.

Mikor tervezi megvenni Himawari első pár korcsolyáját?

Ha érdekelni fogja a korcsolyázás, akkor természetesen veszek neki korcsolyát, de nem fogom erőltetni. Bár, ha belegondolok, hogy már féléves koráig mennyi show-n volt, ha így folytatja, valószínűleg egyszer elkerülhetetlenül eljön a pillanat, amikor elém áll, s azt mondja: Anya, én is korcsolyázni akarok!

Hogyan változott meg az élete Himawari születése óta?

Sokkal fényesebb minden! Amikor nagyon ideges vagyok, vagy fáradtnak érzem magam edzés után, elég csak ránéznem az arcocskájára, és újra mosolygok. Óriási adottsága van, mosolyra fakasztja az embereket. Nemcsak engem, hanem az édesanyámat, a testvéremet. Mindenki mosolyog, ha meglátja. Ő az életem napsugara.

Jó baba?

Igen, jól alszik. Viszont meg akarja enni az érmeimet! Azt hiszi, játékok, amiket megehet. A Nebelhorn Trophyn szerzett ezüstérmem ajándék neki is. S köszönetet kell mondanom a német szövetségnek, hogy meghívott erre a versenyre. A japán szövetség nem küldhetett ki, mert nem vagyok válogatott, szóval nagyon hálás vagyok a németeknek, hogy mégis versenyezhettem Oberstdorfban. Ez óriási esély számomra.

Azt mondta, főleg a szurkolói miatt jött vissza, mivel ők szeretik nézni, amit a jégen csinál. A kreativitását azonban a különféle show-kban is kiélhette volna.

Én is így gondoltam, de aztán rádöbbentem, hogy a japán mentalitás különösen a versenyhelyzetekért lelkesedik. Nem tudom, miért. Egy show-ban előadott program szintén megérintheti a nézőket, erőt adhat nekik, de a japán kultúrában a versenyeknek nagyobb a presztízsük. Ezért döntöttem végül a visszatérés mellett. Olyan sok erőt kaptam a szurkolóimtól, hogy itt az ideje ezt valahogy viszonozni.

Mik a céljai ebben a szezonban?

Olimpiai év van, de nem gondolok az olimpiára, hiszen ahhoz előbb jól kell szerepelnem a japán országos bajnokságon, ami nagyon kemény lesz. Egyelőre nem foglalkozom Szocsival. Vissza kell kerülnöm a válogatott keretbe, meg kell szereznem az országos bajnokságon való indulás jogát, és ott az első háromban kell végeznem. Ez nagyon nehéz feladat. De ha megkapom az esélyt, és ott lehetek az olimpián, akkor mindent megteszek a jó szereplésért.

A nemzetközi szövetség oldalán található hivatalos életrajzában hosszú ideig nem szerepelt edző.

De már van edzőm! Valter Rizzo. Oberstdorfban két napig foglalkozott velem, és neki köszönhetően sokkal erősebbnek éreztem magam. Bár hosszú idő után ez volt az első versenyem, nem voltam szörnyen ideges, tudtam lazítani, nagyon jól éreztem magam vele. Így hát meg is egyeztünk az együttműködésben. Hisz bennem, figyel rám. Megbízom benne, régóta ismerjük egymást, szerintem jól fogunk tudni együtt dolgozni.

Eddig teljesen egyedül készült?

Igen. De természetesen volt egy technikai edzőm, akitől kiskoromban is tanultam, most ő segített újratanulni az ugrásaimat.

Nem volt nehéz edző nélkül dolgozni?

Úgy tűnhet, hogy ez nem könnyű, de Nyikolaj Morozovtól (Ando egykori edzője és élettársa – a szerk. megj.) megtanultam, hogyan tudok egyedül is boldogulni. Tulajdonképpen sokkal kényelmesebb is volt egyedül készülni, mert eleinte egyáltalán nem tudtam ugrani. Jobb volt egyedül korcsolyázni Japánban, mint egy nagy csoportban, sok edző árgus szeme előtt. Tényleg nem tudom, mit szóltak volna.

Mennyi ideig tartott, míg újra megtanulta az összes ugrást?

A szülés utáni első tripla lutzomat szeptember elején ugrottam meg. Minden egyes ugrást újra kellett tanulnom, a dupláktól kezdve. Az első három hónapban a duplákból is elestem, a triplákra pedig nem is gondoltam. Sokat edzettem szárazon is, nagyon keményen dolgoztam. Nagyon hasznos, hogy a saját bőrömön is tapasztaltam, milyen ez, mert az az álmom, hogy edző legyek. Nem csak a szülés miatt kerülhet valaki olyan helyzetbe, hogy elölről kell kezdenie a tanulást, egy sérülés után is valami hasonló megy végbe. De ha valaki sokat edz, akkor a teste emlékezni fog rá, és ha fizikailag, erőnlétileg újra a régi formájában lesz, akkor az ugrások is „visszajönnek”.

Mit gondol a fiatal riválisairól? Oberstdorfban a tizennégy éves Jelena Radionova győzte le.

Úgy éreztem magam, mintha valami vénasszony lennék! Jelena a saját tizennégy éves önmagamra emlékeztet. Rengeteg energiám volt, szuper-hiper mozgékony voltam, soha nem fáradtam el. Jelena nagyszerű korcsolyázó, büszke vagyok, hogy versenyezhettem vele. Csak hát öregnek éreztem magam. Bárcsak megint olyan fiatal lehetnék, mint ő! Persze tudom, hogy nem lehet, hiszen már anya vagyok, de jól érzem magam a fiatal versenyzők között.

A rövidprogramjának zenéje Frank Sinatra klasszikusa, az I Did It My Way. Nagyon találó választás, hiszen ön is mindig a saját feje után ment.

A koreográfusom választotta ezt a zenét. Mindig megtalálja azt, ami igazán illik hozzám, és nagyon szeretek is erre a zenére korcsolyázni. Oberstdorfban még nem volt olyan az érzelmi átélés, mint szerettem volna, mert még túlságosan kellett figyelnem az egyes elemekre. Ennél még jobb is leszek.

A kűrzenéje a Tűzmadár. Ezt ki választotta?

Ez az én zeném, ez én vagyok. Egyszer már korcsolyáztam a Tűzmadárra, tizenévesen, amikor a juniorok közül kikerültem a felnőttek közé. A koreográfiát most is, mint akkor, Lea Ann Miller készítette. Igazán jó munkát végzett. Oberstdorfban még sok hibával korcsolyáztam, de egyszer még újra szárnyalni akarok, ezért választottuk a Tűzmadarat.