A futballgyilkosok köztünk vannak

Néhány hete jelent meg a sportfogadási maffia és a profi futball kapcsolatát tárgyaló könyved. Milyen az eddigi visszhang?
Egyértelműen pozitív. Olvassák a kollégák, olvassák a focisták, és remélhetőleg a futballszerető szurkolók is. Hallottam olyan klubvezetőről, aki csapata minden játékosának megvette a könyvet.

Az előszóban azt írod: pletykák, gyanús jelek mindig voltak, de a szenny mértékéről egészen a legutóbbi időkig nem volt tudomásod. Mi az, amit megtudtál?
Találkoztam olyan játékosokkal, akik benne voltak a csalásokban, s az ő elbeszéléseik alapján kiderült számomra, hogy a magyar futballközeget szinte teljes egészében behálózta a bundamaffia. Azt akartam megírni ebben a könyvben, fikciós irodalomnak álcázva, hogy itt nem néhány játékosról van szó, akik egy-két meccset eladtak ezer euróért, hanem rengeteg érintett játékosról és rengeteg eladott meccsről.

Mennyi az a rengeteg eladott meccs?
A kétezres évek elején fordulónként minimum négy NB1-es mérkőzés eredményét manipulálták, s akkor még nem is beszéltünk a sokkal kisebb figyelmet kapó, párszáz néző előtt játszott, valójában tét nélküli Ligakupa-meccsekről. Ki lehet számolni, hogy egy szezonban ez hány találkozót jelent.

Magyarországon nyomozás indult a fogadási csalások ügyében, megtörténtek az első őrizetbe vételek is. Van ennek elrettentő hatása? Csökkent a manipulált meccsek száma?
A csalók közül néhányan óvatosabbak lettek, de nem álltak le. Tavasszal beszélgettem egy élvonalbeli futballistával, az ő elmondása szerint a bundaszervezők most is aktívak, és ebben a szezonban is bundáztak meg meccseket. A maffia nem fogja bezárni ezt a jól jövedelmező boltot csak azért, mert néhány kis hal horogra akadt. A főkolomposok ugyanúgy csinálják tovább a piszkos üzleteiket, legföljebb annyiban változtak a módszereik, hogy már nem telefonon, hanem skype-on egyeztetnek.

Legyőzhető a bundamaffia?
Nem győzhető le. A bundamaffiával szemben semmi esélyünk nincs. Ez elkeserítően hangzik, pedig így van. Ebben az iparágban ugyanis hatalmas összegekről van szó… Ezer euró? Ugyan már. Itt százezer eurókról beszélhetünk meccsenként. Volt olyan magyar futballista, aki egyetlen NB2-es – ismétlem: nem élvonalbeli, hanem NB2-es – mérkőzés manipulálásáért ötmillió forintot kapott a maffiától…

Ha hitelt adhatunk a bundaügyben gyanúsítottként szereplő H. Gábor nyilatkozatának – hogy 500 olyan labdarúgó van, mint ő –, akkor adódik a kérdés: vannak egyáltalán tiszta focisták Magyarországon?
Vannak. Ez biztos. Nem sokan, de vannak. S ma már jobban odafigyelnek arra, hogy mi történik körülöttük.

Könyved egyik jelenetében tettlegességre kerül sor: egy becsületes játékos rátámad bundázó csapattársaira az öltözőben. Ez valóban megtörtént?
Amit a könyvben leírtam, annak a 90%-a valós esemény. Ez a verekedés egy NB1-es mérkőzés szünetében zajlott, egy vidéki együttes játékosa nekiesett két csapattársának azzal, hogy „eladtátok a meccset, ti szarházik”. Ez a szünetben történt, az egyik érintett ezek után cserét kért, és lázasan telefonálni kezdett a bundaszervezőkkel, hogy akadt egy kis gond, majdnem lebuktak, most mi legyen. A többi beavatott játékossal úgy beszélte meg, ha a második félidőben kimegy a lelátóra, és leül a kispad fölé, akkor folytatódik a meló, ha viszont az öltözőben marad, akkor le van fújva az egész. Végül kiment a lelátóra, a csalást folytatták, két góllal kikaptak – a bundaszervező kérésének megfelelően.

Ennek az ügynek lett folytatása a csapaton belül?
A következő hetekben mosolyszünet volt az öltözőben, de aztán minden ment tovább a maga útján.

Hány ember kell egy meccs manipulálásához?
Három–négy. Ha biztosra akarnak menni, akkor a kapust is be kell avatni. Meg az edzőt, nehogy lecserélje a beépített embereket. Extra kérésnél pedig jó, ha övék a bíró is, aki szükség esetén addig vezeti a mérkőzést, amíg ki nem alakul a maffia által megrendelt eredmény.

Hogyan kell elképzelni a bundaszervezést?
Egy NB1-es mérkőzés fölkerül az ázsiai fogadási portálra, ahol élőben – tehát meccs közben is – lehet rá fogadni. Ezután a magyar bundaszervezők egyike felkeresi a cinkosát az adott csapatban, s ad neki x ezer eurót, hogy tessék, csináljátok meg a meccset, ez és ez a megrendelés, kapjatok ki két góllal, például. A bundaszervezőnek mindegy, hogy hány játékos lesz beavatva a tervbe, a lényeg az, hogy hibátlanul elvégezzék a melót. A kezdő sípszóig még mindenki visszakozhat. Mert előfordul, hogy megbetegszenek, lesérülnek, és emiatt nem tudják garantálni a megbízatás teljesítését. Semmi gond, elég jelezni, hogy sztornó. De amint elkezdődik a meccs, onnantól kezdve nincs visszaút, a kért eredményt hozni kell, bármi áron. Ha másként nem megy, akkor összehoznak három tizenegyest vagy lőnek két öngólt tíz perc alatt.

A könyvben szerepel egy Dragan nevű futballista, aki 27 évesen visszavonult, és a bundamaffia egyik központi alakja lett. Ő is valós szereplő?
Nem Dragannak hívták, ennyi a különbség. Egy délszláv futballista, aki a magyar élvonalban szerepelt. Sokra vitte a bundaszervezéssel, később többedmagával egymillió eurót tett föl egy manipulált BL-meccsre. Egymillió eurót. Ez döbbenetes szám, és választ ad arra a kérdésre is, hogy vége lesz-e valaha a futballbundának. Nem lesz vége. Mert amíg ilyen pénzek forognak a fogadási csalásban egyetlen meccs kapcsán, addig hiú ábránd azt remélni, hogy megtisztulhat a foci. Számoljuk csak ki: 2-es szorzóval kétmilliót nyernek, amiből a tiszta haszon egymillió euró. Kilencven perc alatt! Ebből aztán jut a futballistáknak, és jut a fogadóirodák alkalmazottainak is, mert a maffiának ott is vannak beépített emberei, a különböző fogadóirodákban. Az ő feladatuk például az, hogy a gyanús tétek ellenére se töröljék a meccseket a kínálatból.


Somogyi Tibor felvétele

Ez a „Dragan” hívja fel a könyvben a beszervezett futballisták figyelmét arra, hogy tilos kiadniuk másnak a tippeket, és tilos megjátszaniuk a meccset saját szakállukra. Miért?
Mert csökkennének az oddsok. Volt egy olyan kupameccs, ahol a megegyezés értelmében a második félidőben kellett születniük a góloknak. Csakhogy az egyik gyanútlan csatár nagyon elemében volt, többször is gólhelyzetbe került, mire odaszóltak neki, hogy nyugi, ne siess, majd a második félidőben annyi gólt rúgsz, amennyit csak akarsz. A csatár, bár nem volt beavatva, ebből a mondatból rájött, hogy manipulált meccsről van szó, és megpróbált profitálni az információból: szólt a lelátón ülő, sérült csapattársának, játssza meg az online fogadóirodáknál, hogy sok gól születik a második félidőben. Ez a csapattárs a tribünön ülve azonnal intézkedni kezdett, de alig telt el néhány perc, amikor megcsörrent a mobiltelefonja. A bundaszervező hívta, aki valamilyen úton-módon megtudta, hogy kiszivárgott a tipp, s valaki más is megpróbál hasznot húzni az ő meccséből. A maffiózó csak annyit mondott a telefonba: most rögtön álljatok le, és vegyétek ki a pénzt, mert ha sokan toljuk ugyanazt a meccset, akkor csökkenni fognak a szorzók. S adott nekik 2 ezer eurót, zsebbe. Vigaszként.

A Futballgyilkosokban említesz egy klubot, amely „látványpékségként” működött: a klubvezető kiszolgáltatta a csapatot a bundamaffiának, s a futballistákat sem ő, hanem a maffia fizette. Valóban működhet ilyen módszerrel egy élvonalbeli klub?
Novák Tamásék a fogadási csalásokat tematizáló, Becsöngetünk és elfutunk című dokumentumfilmben megszólaltattak közgazdászokat, és egyszerű matematikai műveletekkel azt próbálták megfejteni, a klubtulajdonosoknak miért éri meg befektetni a magyar futballba. Osztottak, szoroztak, de nem találtak erre logikus magyarázatot. Pedig hány meg hány kétes múltú külföldi vállalkozó tűnt fel a magyar futball környékén az utóbbi években… Miért jöttek ide ezek a külföldi befektetők, ha egyszer a magyar klubfutball nem rentábilis? Miért tett bele valaki pénzt, ha – legalábbis papíron – nem tudott belőle kivenni egyetlen fityinget sem?

De kivétel nélkül mindegyik konszolidációt és BL-indulást ígért…
Ez a mi felelősségünk is, a magyar sportújságíróké, hogy láttuk ezeknek a gyanús vállalkozóknak az érkezését, furcsálltuk is, hogy kisajátítják maguknak a nagy múltú egyesületeket, de nem vettük a fáradságot, hogy utánajárjunk a pénzügyi hátterüknek, az indítékaiknak. Ehelyett közöltünk velük egy szívhez szóló interjút, amelynek az volt a lényege, hogy végre itt a Kánaán. Azon pedig már nem gondolkoztunk el, hogy mégis mi a fenét keresnek itt az egykori kiváló olasz spílerek – akiket azóta Olaszországban fogadási csalások miatt bíróság elé állítottak –, s nem tettük föl a kérdést, hogy miért éri meg nekik Magyarországon futballozni, és hogyan tudnak ebből pénzt szerezni… Pedig az összefüggések, azt hiszem, a napnál is világosabbak.

„A magyar labdarúgásban nem minden az, aminek látszik” – írod a könyvben. Csakhogy ez a sajtó felelőssége is, nem? Hiszen a média éveken át falazott ennek az egész csalássorozatnak, és a showműsorokból, a megrendelésre íródó cikkekből az jött le, hogy itt minden a legnagyobb rendben van.
Ebben is nagy a felelősségünk, valóban. Be kell látni, hogy a magyar sportújságíró-társadalom morális válságban van. Sok kollégámnak csak az a fontos, hogy a Facebookon visszajelöljék őt a futballisták, s ha kimegy egy meccsre vagy a válogatott edzésére, akkor megölelgesse őt az edző, a játékosok pedig haverként köszöntsék. Innentől kezdve viszont megkérdőjeleződik az objektivitása. Nem tudja reálisan értékelni a látottakat, elhallgatja a hibákat, az interjúkban álkérdéseket tesz föl és így tovább. Végig ez megy: bratyizás, jópofizás, mellébeszélés.

Ha a magyar sportújságírók évek óta sejtik, hogy mi megy a háttérben, akkor miért nem írtak a bundáról? Féltek?
Nem hiszem. Egyszerűen csak lusták, tisztelet a kivételnek. Minden megfelelt nekik úgy, ahogy volt. Bármerre nézünk ebben az országban, mindenütt találunk olyat, aki nem ért a munkájához. A magyar sportújságíró-társadalom is felszippantott egy csomó olyan alakot, aki nem alkalmas erre a szakmára. Ez súlyos vád, de erről van szó.


Somogyi Tibor felvétele

A könyv írása során rengeteg történetet hallottál a magyar futball árnyékos oldaláról. Mi volt számodra a legnagyobb csalódás?
Talán az, hogy a fogadási csalások főszervezői ma is a futballtársadalom emblematikus figurái, elismert szakértők, edzők, futballcelebek, akiket naponta viszontlátunk a képernyőn. Ahogy feltárult előttem a bundamaffia működési mechanizmusa, egyre nehezebb volt szembesülni azzal, hogy évekig jártunk meccsekre, s amit láttunk, az bizony nem foci volt, hanem csalás és színjáték. Ha megnézem a telefonomban a névlistát, találok 20–30 olyan illetőt, akiről tudom, hogy érintett a fogadási csalásokban.

Van olyan játékos, akiért tűzbe tennéd a kezed?
Van. Bár… Sajnos olyan futballisták nevét is hallottam, akikről korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy elcsalhatnák a meccseket. Aztán kiderült, hogy mégis.

Sokat beszélgettél a közeget belülről ismerő, a csalásokban részt vevő játékosokkal. Nincs lelkifurdalásuk?
Nincs. Ők ugyanis nem tudatosították, hogy a bundázás bűn. Persze, tisztában voltak azzal, hogy ez csalás, de mivel majdnem mindenki ezt csinálta, ezért teljesen kockázatmentesnek tűnt számukra. Azt azért ne felejtsük el, hogy a focisták gyakran apró kis porszemek ebben a történetben. Úgy kell elképzelni, hogy van egy gyár, és a futballista a gyári munkás, aki a futószalag mellett áll. Fölötte ott van a csoportvezető, az osztályvezető, az igazgatótanács, a vezérigazgató stb. Ez is egy ilyen rendszer.

A könyved kapcsán megkeresett valaki az MLSZ-ből, hogy bátorítson?
Nem. Az a baj, hogy az MLSZ-nek az egész bundaügy kínos. A szövetség szerethető válogatottat meg jó NB1-et akar, s ez rendben is volna, csak közben a bundamaffia elorozta előlünk a focit.

Elképzelhetőnek tartanád, hogy Magyarországon felfüggesszék a bajnokságot, ahogy azt Mario Monti olasz miniszterelnök javasolta a Serie A kapcsán?
Támogatnám az ötletet, ha ez kellene a megtisztuláshoz.

Az általad főszerkesztett fourfourtwo.hu weboldal írta meg, hogy bunda lehetett a 2007-es Magyarország–Olaszország (3–1) barátságos válogatott mérkőzés is. Mit lehet tudni erről?
A hírek szerint azt a meccset a világbajnok olaszok „csinálták meg”. Több forrásból jutott el hozzánk ez az információ. Az olaszok vezettek, és 1–0-ról kaptak ki. Az UEFA monitoring-rendszere állítólag kijelzett.

A Fradi-szurkolók kifeszítettek egy bannert, azzal a szöveggel: „Aki bundázik, az meghal!” Van foganatja az ilyen figyelmeztetéseknek?
Annyit mindenesetre jelez, hogy a szurkoló már korántsem olyan naiv, mint korábban. Sok mindent elnéz a csapatának, de a cinikus csalást nehezen bocsátja meg. S amióta a bochumi ügyészség elkezdte kiteregetni a bundamaffia szennyesét, minden szurkoló más szemmel nézi a futballt, és egyre kevesebben mennek ki a stadionokba.

Mi lesz a helyzet tíz év múlva? Látsz valamilyen kiutat? Valamit, ami reményt ad?
Valószínűleg minden folytatódik tovább, legföljebb a módszerek változnak majd. De a fogadási csalást már nem lehet leválasztani a fociról. Annyi pénzről van szó, hogy senkinek sem érdeke abbahagyni ezt a bizniszt.

Ezek után érdemes futballistát nevelni egy gyerekből?
Én is ugyanezt kérdeztem az egyik játékostól. Azt felelte: persze! Csak ne legyen belőle kapus. Se hátvéd.

Hogyan lehet sportújságíróként dolgozni tovább, miközben sejtjük, hogy a pályán olykor nem futballmeccs, hanem a bundamaffia által megszervezett bűncselekmény zajlik?
Erre nagyon nehéz válaszolni. Amikor beleástam magam a bundaügybe, egyik csalódás a másik után ért, s csak kapkodtam a fejem, hogy te jó ég, hát ez a meccs is bunda volt, meg amaz is? S még ez a szimpatikus focista is csaló? És az a neves edző is benne van, a klubvezetővel együtt? Szörnyű felismerések voltak ezek. De aztán megmakacsoltam magam, és egyfajta dacot kezdtem érezni, hogy márpedig én nem hátrálok meg, és a saját eszközeimmel próbálok tenni valamit a magyar futball megtisztulásáért. Nem fordulhatunk el a focitól, mert ha nem foglalkoznánk ezzel a témával, akkor mi is egy újabb szöget vernénk a magyar foci koporsójába.

Gazdag József