A csatárok minden pénzt megérnek

A kutatócég összesen 27 labdarúgó értékét teszi 100 millió eurónál magasabbra. Ezek közül 16-an a Premier League-ben, öten a La Ligában, hárman a Serie A-ban, ketten a Ligue 1-ben játszanak, a Bundesligát pedig egy játékos, Timo Werner képviseli a 43. helyen. Ha a nemzetiségeket vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a 100 milliós kategóriában a brazilok viszik a prímet (6), mögöttük az angolok (5), a franciák (5), az argentinok (2), a portugálok (2) és a belgák (2) következnek, míg Egyiptom, Németország, Szenegál, Uruguay és Olaszország 1-1 játékost ad a legszűkebb elitbe.

A listát tanulmányozva az is feltűnő, hogy egészen a 16. helyig kell mennünk, hogy egy olyan játékost találjunk, aki nem egyértelműen csatár vagy támadó, jelesül Bernardo Silva, a Manchester City középpályása. Az első védő Trent Alexander-Arnold (Liverpool), a legdrágább kapus pedig a brazil Alisson Becker (egyébként szintén a  Liverpool).

Egy-egy játékos vételára egyébként még csak a történet fele, ami az adott játékos fizetésével lesz kerek, egy – tegyük fel – négyéves periódusban a legjobb játékosok szinte megkeresik a vételárukat, vagyis a kluboknak ezt is bőven bele kell kalkulálni a költségvetésükbe egy-egy igazoláskor.

Sőt, tulajdonképpen a játékosok fizetése jóval nagyobb összefüggést mutat az elért teljesítménnyel, mint a vételár. A Soccernomics 2002-től 2012-ig tartó piackutatása azt mutatta, hogy a játékosbérek 92%-ban szolgáltak magyarázattal a csapatok bajnokságban elért helyezésére. Ez az összefüggés mindmáig létezik.

A vizsgált időszakban 90%-nál nagyobb mértékű összefüggés mutatkozott a bérek nagysága és a csapatok bajnokságban mutatott teljesítménye között, úgy tűnik hát, hogy hosszú távon egy klub előrehaladását messze jobban segítik a magasabb fizetések, mint a szemkápráztató igazolások.

Természetesen egyáltalán nem azt állítjuk, hogy bármely véletlenszerűen összerakott csapat, amelyben megduplázzuk a játékosok fizetését, rögvest kétszer olyan jól fog játszani. Nem arról van szó, hogy a magas fizetés okozná a jó teljesítményt. Sokkal inkább arról, hogy a nagy gázsi lehetősége vonzza az eleve jó képességű játékosokat. A Manchester City megengedheti magának, hogy Kevin de Bruynét foglalkoztassa – az Everton már nem. Ha pedig az embernek van egy De Bruynéje, plusz még néhány jó játékosa, akkor sok mérkőzést fog nyerni. Gazdag klub – magas fizetések – jó játékosok – nagy sikerek.

Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a bérek és eredmények közötti összefüggés gyengül, amint az elemzés során nem hosszabb periódust, hanem egy adott szezont veszünk csupán alapul. Ennek oka, hogy a rövidebb időszakokban a szerencse igen komoly szerepet játszhat. A sérülések, egyes vitatható bírói ítéletek, a rossz forma évről évre különféle hullámokat vihetnek a csapatok teljesítményébe. Így hát egy adott szezon esetében mindössze 70%-os összefüggés mutatkozik a tabellán elfoglalt hely és a bérezés között.

Csakhogy a szerencse (vagyis a statisztikai véletlenszerűség) az évek során mindezt kiegyenlíti. Ha tehát egy adott klubot hosszabb időszakban – mondjuk tizenöt-húsz éven át – vizsgálunk, a bér és a teljesítmény 90% feletti összefüggést mutató szintre ugrik. Röviden: a játékosok számára kifizetett bérek nagysága összefügg a jó szerepléssel, ellenben az átigazolási piacon értük adott pénzek nagysága már nem.

Míg a játékosbérek piaca gazdaságosnak bizonyul – hiszen a valóban jobb játékosok lesznek azok, aki többet keresnek –, addig az átigazolási piac a legkevésbé sem, hiszen a klubok rendre hibáznak a játékosvásárlások során.
Ismerve a játékosbérek relatív fontosságát, illetve az igazolások kisebb jelentőségét, vajon mit tehetnénk, hogy több meccset nyerjünk? A válasz szinte magától adódik: kiadásainkat az átigazolási piacon csökkentenünk, a játékosbérek oldalán pedig növelnünk kell. Általában igaz, hogy jobb a sztárjátékosainkat rendesen megfizetni, elkerülendő esetleges távozásukat, éppúgy, mint az új játékosok beszerzésével járó kockázatot.

Minden gazdaságtalanul működő piac lehetőséget jelent valaki számára. Ha a klubok java az átigazolási piacon szórja el a pénzét, akkor a bölcsebben költekezők majd lepipálják őket. Nincs is erre jobb példa, mint Arséne Wenger és az Arsenal oktatófilmje.

További buktató egyébként a piacon, ha – a kulcsjátékosaink mellett – távozik a csapat edzője is. Egy új edző általában rajta akarja hagyni kézjegyét az új csapaton, úgyhogy mindjárt meg is vásárolja a maga játékosait; azután túlad az elődje által beszerzett játékosok közül néhányon – rendszerint áron alul.

E gyakorlat legszörnyűbb példáját – érdekes módon – épp a híresen szűkmarkú Alan Sugar elnöksége alatt működő Tottenham Hotspur esete szolgáltatja. 2000 májusában a klub edzője, George Graham 16,5 millió dollárért – a Hotspur által addig kifizetett legmagasabb átigazolási díj közel kétszereséért – vette meg az ukrán csatárt, Szerhij Rebrovot. Nyilvánvaló volt, hogy ezt hosszú távú befektetésnek szánja.

Sugar kilenc hónappal később eladta Tottenham-részvényeit, az új tulajdonos pedig kirúgta Grahamet, és Glenn Hoddle-t ültette a helyére. Hoddle nem volt elégedett Rebrovval, úgyhogy a csapat rekordigazolása hamar a cserepadon végezte, később kölcsönadták egy török csapatnak, végül 2004-ben ingyen igazolhatta át a West Ham.

A pazarlásnak ez a formája teljesen általánosnak mondható a fociban; az új edzőknek joguk van új játékosokat vásárolni, illetve túladni a korábbiakon, mondván: hosszú távú csapatépítésben gondolkoznak, jóllehet a gyakorlatban többségük igen hamar távozik a kispadról. A jó klubvezetés így mindig szentháromságban gondolkodik: átigazolási díj, fizetés, klubedző.