Zöldségeket beszélek

Most igazán nem keverném ide a politikát, egyrészt azért, mert a politikusok gyakran maguk is zöldségeket beszélnek, másrészt pedig azért, mert olyan prózai dolgokról lenne szó, mint palántázás, derékgörnyesztő gyomlálás, permetezés, ládarakás, piacozás, megalázóan kevés pénzért átvett termények – hadd ne soroljam…

De zöldség- és gyümölcsfrontról az utóbbi tizenöt évben két, politikusokhoz kötődő kép villan be. Az egyik még Vladimír Mečiar első országlása idejéből, amikor demagóg módon a dél-szlovákiai magyarokat afféle fóliázós, zsírgazdag bunkóknak próbálta meg beállítani a kedves kormányzat, vagyis támogatásokkal, jogtalan előnyökkel körülbástyázott, vastag bukszájú parasztoknak. Ám a mocskolódó propagandának halványlila gőze sem volt arról, mennyi munkába, hátfájásba, izzadtságba, időbe, pénzbe kerül akár a háztáji kertészkedés is.

A másik emlék Simon Zsolt agrárminisztersége idejére esik. Simon kétségtelenül a második Dzurinda-kormány egyik legtehetségesebb, legokosabb minisztere volt, valódi reformer, aki elsőként vette komolyan az EU-hoz való felzárkózást és a globális piac kihívásait, továbbá a mezőgazdasági állami támogatásokban is rendet tett. Mindezek ellenére alig hiszem, hogy meg tudta volna vigasztalni azokat a például szőgyéni, nagyölvedi vagy farnadi embereket, akik közül sokan inkább a szeretve féltett, örökségként számon tartott szőlejüket vágták ki, annyira elkeseredtek a felvásárlási árak hitványsága miatt. Persze, mit törődik azzal a kistermelő, hogy akkor Európában, de az egész világon is túltermelés volt szőlőből, hogy már az európai minőségi borpiac is alig tudta a lépést tartani a kaliforniai, új-zélandi, dél-afrikai, ausztráliai tempóval? Igen, kizárólag a piac törvényei diktálnak, ehhez képest kell versenyképesnek lenni, minőségi árut produkálni minimális állami beavatkozással. Csakhogy a háztáji termelő éppen attól háztáji, hogy nem fog csak azért pincészetet alapítani, mert el szeretne adni pár mázsa szőlőt. Ezt azért ne is várjuk tőle!

E sorok írója már csak halványan emlékszik azokra az évekre, amikor diákként édesapjával Poprádra, Besztercebányára, Ostravába hordták hajnalonta a paprikát, paradicsomot, Zólyomba a csemegeszőlőt, utánfutóval, egy nap akár 1500 kilométert téve meg, s gyakran annak is örülve, ha az eladott áru legalább a benzinköltséget behozta. Gyermekeink nem ismerik a klasszikus zöldségpiacot, helyette a hipermarketek tárolóiból válogatnak – téli epret és nyári narancsot, spanyol uborkát és olasz cukkinit.

Csak remélni merem, a globalizálódó világban is megbecsülik majd a kistermelőket. Azokat, akik megbízható minőségű, saját termésüket kínálják, akiket névről ismerünk, akikkel akár alkudni is lehet, s akik nemcsak ellátnak, hanem kiszolgálnak is bennünket. Van különbség! Még akkor is, ha az a kistermelő nem attól érdekes, hogy mást termeszt, mint a többiek.