„Ződsíget, gyükeret, kápusztát vegyenek!” – kiabálták a gyerekek

Akkor lesz a világnok víge, ha minden farkasdi meg negyedi ember otthon lesz – hangzott el a Hagyományos gazdálkodás a Kisalföld északi részén (farkasdi és negyedi példa) című, Negyeden megtartott szemináriumon.

A rendezvényen a Vágsellyei járásban levő Negyed és Vágfarkasd térségében 1987-ben megkezdett néprajzi gyűjtéssorozat eredményeit mutatták be a gyűjtők. A bevezetőben idézett megjegyzést egy nyolcvanéves helybeli lakos tette, arra utalva, hogy a farkasdi és a negyedi ember állandóan úton volt, szállította az árut a piacra. Vöröshagyma, sárgarépa, petrezselyem, káposzta volt a fő árucikk, s eszerint a farkasdiakat annak idején hajmásoknak, a negyedieket pedig káposztásoknak hívták. Még a gyerekek is azt kiabálták: „Ződsíget, gyükeret, kápusztát vegyenek!” Az árut lovaskocsin, dereglyével, ladikkal szállították, és előfordult, hogy egy-egy éjszaka alatt harminc-negyven megrakott kocsi is elhagyta a községet. A dereglyével egészen a dunai kikötőkig szállították a zöldséget, a ladikokba egyszerre egy-másfél vagonnyi áru is belefért, melyekkel a folyóparti településeken kereskedtek, és egy hónapig is távol voltak otthonuktól. Amikor az árut eladták, a Párkányban vagy Komáromban horgonyzó farkasdi dereglyésektől vettek újabb eladnivalót, és tovább járták a falvakat.

A szemináriumon csak rövid beszámolók hangzottak el, mintegy ízelítőt adva mindabból, amiről az érdeklődők majd könyvben olvashatnak. Danter Izabella, a Galántai Honismereti Múzeum néprajzkutatója, aki az idén júliusban létrejött Magyar Kultúra Dokumentációs Központjának vezetője, a gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodásról tartott előadást. Beszámolt arról, hogy a lósóskából mártást, a csipkebogyóból lekvárt készítettek, a kamillából, csalánból gyógyteát főztek, az anyarozsot vagy bodzabogyót gyógyszer-alapanyagnak adták el. A mohát dereglyék, ladikok résein keletkezett lyukak tömítésére használták, a rozsszalmából pedig méhkaptárt készítettek. A parasztok foglyot, fürjet, nyulat fogtak, de a helyi romák az ürgehúst is szívesen fogyasztották. A halászatnak még a község nevéhez is köze van: a Negyed megnevezés állítólag onnan ered, hogy az itt letelepedett halászok negyed részért halásztak.

Angyal Béla az állattartás szempontjából vizsgálta a század első felének gazdálkodását, és megállapította, hogy Farkasdon és Negyeden csaknem annyi lovat tartottak, mint szarvasmarhát, holott a régió más falvaiban a szarvasmarhák száma jóval meghaladta a lovakét. Ez azzal magyarázható, hogy a vizsgált két községben – mint ahogyan a bevezetőben már utaltunk rá – rendkívül nagy súlyt fektettek az áruszállításra, ehhez pedig lovak kellettek.

Gudmon Ilona, az érsekújvári múzeum néprajzkutatója a század eleji földművelési szokásokról számolt be. Akkoriban az egylovas gazdák jobbára kézzel, kötényből vetettek, mivel egy ló nem bírta volna elhúzni a vetőgépet. A vetést hömbölgőzték, vagyis hengerrel nyomatták le. Az aratásnak is megvolt a maga rendje. Pontos feladata volt a kaszásnak, a marokszedőnek, a kötélterítőnek, meg a kévekötőnek. A learatott gabonát kezdetben lóval nyomatták; az első világháború után megjelentek a tüzes gépek, vagyis a gőzhajtású cséplőgépek, a harmincas évektől ezeket is fokozatosan kiszorították a traktorok. A cséplőgépen a gépész kilenced vagy tized részért dolgozott, vagyis a kicsépelt gabonának ilyen hányadát kapta bérül, ebből fizette az alkalmazottait.

A szőlőművelésről és gyümölcstermesztésről előadó Beke Éva negyedéves néprajz szakos hallgatótól megtudhattuk, hogy annak idején főleg aszalással tartósították a gyümölcsöt, lekvárt csak szilvából főztek, mivel ehhez nem kellett cukrot adni. A nagy üstökben főzött lekvárt cserépkorsókba töltötték, majd kis időre kenyérsütő kemencébe tették, hogy a teteje bebőrösödjön, nehogy megpenészesedjen. A dinnyeföldekre nem fogadtak csőszt, azokat a termelők maguk őrizték, nem úgy, mint a szőlőt. Nyulak ellen úgy védekeztek, hogy az ültetvényt madzaggal kerítették körül, arra bádogdobozokat aggattak. A szélben csörömpölő dobozok elriasztották a nyulakat.

A Komáromi Duna Menti Múzeum munkatársa, Gaál Ida a zöldségtermesztéssel foglalkozott, s megtudta, hogy annak idején a káposzta alá háromszor szántottak, káposztamagot sosem vásároltak, a palántát is maguk nevelték. A 3-4 centiméteres növényt az asszonyok és a gyerkek evőkanállal gyomlálták. A csak „ződsígnek” nevezett sárgarépa földjét is háromszor szántották, mert azt tartották, ahány szántás, annyi kenyér. Mivel a talaj nem kedvezett a gabonának, cserekereskedelem útján szerezték be. Egy kosár hagymáért két kosár búzát kaptak.

Varga Lídiának a népi táplálkozásról szóló beszámolójából kiderült, hogy az emberek nagyon takarékosak voltak, még a disznóbélről lefejtett zsírt is felhasználták. Liszttel keverve élesztő nélküli pogácsát, úgynevezett boszorkánypogácsát sütöttek belőle. Baromfihúst a szegény paraszt akkor evett, ha vagy ő volt beteg, vagy a baromfi.

A magyar néprajzi térképekről eltűnt egy fehér folt. A mai embereknek is jó példával szolgálhatnak a negyedi és a farkasdi tapasztalatok, hiszen a két községben jó gazdasági stratégiával a hátrányt is előnyre tudták váltani – mondta Balassa M. Iván magyarországi néprajztudós, a szemináriumon ismertetett gyűjtőmunkákat értékelve.